— Azt se.

Kezét tördelve meredt rám, mintha vallomása eloldozna láthatatlan láncaimról, mintha kést nyújtana felém, amellyel ledöfhetem.

— Nais — suttogtam. — Nais, ne félj! Igazán nincs mitől félned. Mosolyogni próbált.

— Figyelj. — kezdte.

— No?

— Amikor kimondtam.

— Igen?

— Nem éreztél semmit?

— Mit éreztem volna?

— Gondolj arra, hogy. azt teszed, amit mondtam.

— Hogy megölök valakit? Azt képzeljem el? Megremegett.

— Azt.

— No és?

— És semmit sem érzel?

— Semmit. De hiszen ez csak gondolat, én egyáltalán nem akarok.

— De képes lennél rá? Ugye? Ha akarnád? Nem — suttogta hangtalanul, szinte csak magában —, akkor téged nem betrizáltak.

Csak most fogtam fel, mit jelent ez az egész, és megértettem, mi volt ilyen sokkoló hatású.

— Ez nagy eredmény — mormoltam. Kis idő múlva hozzátettem: — De azért talán jobb volna, ha az emberek maguktól szoknának le róla. mesterséges beavatkozás nélkül.

— Nem tudom. Lehet — mondta. Nagyot sóhajtott. — Most már érted, miért rémültem meg?

— Őszintén szólva, nem egészen. Mondjuk, részben. De hát csak nem gondoltad, hogy én téged.

— De furcsa vagy! Tisztára, mintha nem is volnál. — elharapta a szót.

— Ember?

— Megrebbent a szempillája.

— Nem akartalak megbántani, csak nézd, ha tudjuk, hogy még gondolni se képes rá soha senki. aztán egyszer csak felbukkan egy olyan. felbukkansz te, akkor maga az, hogy egyáltalán lehetséges. hogy létezik.

— De Nais, hiszen az lehetetlen, hogy mindenkit. hogy is mondod.? Betrizálnak!

— Miért volna lehetetlen? Mondom, hogy mindenkit!

— Lehetetlen — makacskodtam. — Hiszen vannak veszélyes foglalkozások. Ahol muszáj.

— Nincsenek veszélyes foglalkozások.

— Ugyan már, Nais! És a pilóták? A mentőszolgálatok? A tűzoltók, a vízi mentők?