Kiléptem. Csakugyan park volt. A fákat nem láttam a sötétben, de zúgásukat hallottam; a szelet sem éreztem, biztosan csak a lombkoronák magasságában fúj, de körülfogott a fenséges lombsuso-gás láthatatlan burka. Először éreztem magam igazán egyedül, de nem úgy, mint a tömegben, mert itt nagyon jó volt. Pedig sokan lehettek a parkban, suttogást hallottam, néha földerengett egy arc homályos foltja, egyszer kis híján neki is mentem valakinek. A sűrű lombokon át csak itt-ott láthattam a csillagokat. Eszembe jutott, hogy a mozgólépcső fölfelé hozott ide a parkba, pedig már a táncoló színek oszlopánál és az üzletsoroknál is az ég volt fölöttem — bár akkor felhők borították —, hogy lehet akkor, hogy most is, egy szinttel följebb, az eget látom, ezúttal csillagosan? Nem értettem a dolgot.

A fák fala szétnyílt, és — még mielőtt a tavat megláttam — víz illata csapott meg, iszap, korhadás, nedves falevelek szaga. Földbe gyökerezett a lábam.

Bokrok fekete gyűrűje övezte a tavat. Hallottam a nád, a sás susogását — és messze, túl a tavon, hatalmas, üvegesen csillogó sziklatömb tornyosult, áttetsző hegy az éjszaka síksága fölött, kísérteties, sápadt kék fényben derengtek a meredek sziklafalak, bástyák sora, lőrésekké dermedt kristály, szakadékok — és e képtelen, hihetetlen, fénylő kolosszus halványabb, megnyúlt tükörképe előttem ringatózott a tó fekete vizén. Megkövülve, elragadtatva bámultam, zene halk foszlányait sodorta felém a szellő. Fürkésző pillantásom fölfedezte az óriási hegy emeleteit, teraszait, s egyszer csak rádöbbentem, hogy megint a pályaudvart látom, a gigászi Terminált, amelyben tegnap bolyongtam, sőt talán éppen annak a sötét foltnak a mélyéről nézem, amelyen úgy csodálkoztam ott az asztalnál, ahol Naisszal találkoztam.

Építészet ez még, vagy már hegyek építése? Nyilván rájöttek, hogy bizonyos határokon túl le kell mondani a szimmetriáról, a szabályos formákról, és attól tanulni, ami a legnagyobb — lám, a bolygó fogékony tanítványai!