Körüljártam a tavat. A kolosszus szinte vezetett mozdulatlan, fényes lendületével. Igen, ez aztán merészség, ilyen formát kialakítani, beleadni a szakadékok kegyetlenségét, a meredélyek és sziklatűk könyörtelen érdességét, de gépies másolás nélkül, semmit el nem veszítve, meg nem hamisítva. Visszatértem a fák közé. A Terminál égbe szökő, sápadt kéksége még áttűnt az ágak között, aztán kihunyt, a sötét lombsátorba veszett. Kézzel hajlítottam szét a rugalmas ágakat, tövisek akadtak a pulóverembe, karmolták a nadrágomat, arcomra harmat esője hullott. Megrágcsáltam egypár fiatal, kesernyés falevelet. Visszatérésem óta először éreztem így magam: nem akarok, nem keresek, nem kívánok már semmit, csak megyek, megyek a sötét, susogó erdőben, amerre a szemem lát. Így képzeltem tíz hosszú évig?

Kijutottam a bozótból. Kanyargós kis sétaút. Kavicsburkolata sustorgott a talpam alatt, gyengén világított, jobban ízlett a sötétség, de azért továbbmentem, egyenesen előre, oda, ahol emberi árny tűnt fel egy kerek kőemelvényen. Nem tudtam, honnan jön a rávetődő fény, néptelen hely volt, köröskörül padok, kis karosszékek, felfordított asztalkák; a süppedős, mély homok, ahogy lábam belemerült, meglepően meleg volt a hűvös éjszakában.

Az emelvény boltozata alatt, a repedezett, korhadt oszlopok között egy nő állt, mintha csak rám várna. Már az arcát is láttam, szikrázó, gyémántos ékszer takarta a fülét, fehér ruhája ezüstösen derengett a sötétségben. De hát ez lehetetlen. Álmodom? Húszlépésnyire lehettem, amikor énekelni kezdett. A sötétbe vesző fák között gyönge, szinte gyerekes volt a hangja, a szöveget nem értettem, talán nem is volt — szája elnyílt, mintha inna, arcán semmilyen erőfeszítés, csak révület, mintha látna valami láthatatlant, s éppen arról énekelne. Féltem, hogy meglát, lassítottam. Már a kőlapra eső fénybe értem.