Hangja erőre kapott, a sötétséget szólította esengve, mozdulatlanul. Karjai élettelenül csüngtek, mintha megfeledkezett volna róluk, mintha semmije sem lenne már, csak szárnyaló hangja, amelybe belevész; mint aki mindenéről lemondott, mindenét odaadta, és most búcsúzik, tudván, hogy az utolsó, elhaló hanggal nemcsak a dala ér véget. Soha el sem tudtam képzelni ilyesmit. Elnémult, de még fülemben csengett a hangja. Hirtelen könnyű léptek koppantak mögöttem, egy lány futott az énekesnő felé, nyomában egy férfi. A lány kurta, torokhangú nevetéssel felszaladt a lépcsőn, és átrohant az énekesnőn — már továbbfutott, üldözője követte, sötét árnya szinte súrolt; eltűntek, újra hallottam a lány csábos kacagását, és csak álltam kővé dermedve, nem tudtam, sírjak vagy nevessek. A nem létező énekesnő halkan dúdolt. Nem akartam meghallgatni. Visszacsörtettem a sötétségbe, bánatos képpel, mint a gyerek, akinek bebizonyították, hogy a mese csak hazugság. Olyan volt ez, mint a szentségtörés. Amerre mentem, követett az énekesnő hangja. Elkanyarodtam, a sétaút folytatódott, kétoldalt sövény derengett, nedves lombfüzérek tapadtak egy fémkapura. Benyitottam. Itt kissé világosabb volt. A sövények között széles kifutó, a fűben sziklák meredeztek, az egyik megmozdult, megnőtt, halványan izzó szempárba meredtem. Meghűlt bennem a vér. Egy oroszlán volt. Nehézkesen feltápászkodott, előbb a mellső lábaira; most végigmérhettem, ott állt ötlépésnyire tőlem, sörénye gyér és bozontos volt, nyújtózott egyet-kettőt, aztán lassan, hullámzó léptekkel, nesztelenül felém indult. Már összeszedtem magam. — Jól van, no, csak ne ijesztgess — mondtam neki. Hiszen nem lehet igazi, csak fantom, mint az énekesnő, mint a veszekedők lent a fekete autóknál. Egészen közel van már, nagyot ásít, szája fekete barlangjában roppant fogak villannak, állkapcsa összecsattan, érzem büdös leheletét, de hiszen ez.

Felmordult. Nyála rám fröccsent, de mire megrémültem volna, oldalba bökött busa fejével, morogva hozzám dörgölőzött, őrület, most a kezemet nyalogatja.