Odatartotta laza, súlyos bőrű torkát. Félájultan vakargattam, fésülgettem a bundáját. Egyre hangosabban morgott, majd mögötte újabb szempár villant fel, még egy oroszlán — a nőstény, amely a helyébe akar furakodni. A hím mélyen felhördült, csak morgott, nem üvöltött. A nőstény tovább bökdöste, a hím odacsapott a mancsával, a nőstény dühösen prüszkölt.

Ennek rossz vége lesz — gondoltam. Fegyverem nincs, ezek meg igazi, élő oroszlánok, igazibbak már nem is lehetnének. Elárasztott testük erős szaga. A nőstény folyvást acsargott, a hím egyszer csak kitépte kezemből durva bundáját, párja felé fordult óriási fejével, és felüvöltött; a nőstény a földhöz lapult.

No, én megyek — súgtam nekik hangtalanul. Lassan hátráltam a kapu felé, kellemetlen perc volt, de az oroszlánt, úgy látszik, már nem érdekeltem. Nehézkesen lehuppant, megint olyan lett, mint egy hosszúkás szikla, a nőstény megállt fölötte, és az orrával böködte.

Amikor becsuktam magam mögött az ajtót, minden erőmet össze kellett szednem, hogy el ne fussak. Remegett a térdem, s kiszáradt torkomat köszörülve vadul felkacagtam, mikor eszembe jutott, hogy azt mondtam neki: „Jól van, no, csak ne ijesztgess” — mert azt hittem, csak látomás.

A fák koronája már élesebben elvált az égtől. Hajnalodott. Ennek megörültem, mert nem tudtam, hogyan jutok ki a parkból, hiszen sehol egy lélek. Elhagytam a kőemelvényt, ahol az imént az énekesnő állt, és a következő sétányon egy füvet nyíró robotra bukkantam. Szállodáról nem tudott, de elmagyarázta, hogyan jutok a legközelebbi mozgólépcsőhöz. Leutaztam néhány emeletnyit, és az alsó szint utcájára kilépve csodálkoztam, hogy megint a szabad ég alatt vagyok. De olyan nagyon már semmin se tudtam csodálkozni. Elegem volt. Ballagtam egy darabig, emlékszem, aztán leültem egy szökőkútnál, persze, talán nem is szökőkút volt, felálltam, továbbmentem az erősödő reggeli fényben, mígnem szinte félálomból felriadva észrevettem, hogy éppen szemben óriási fénybetűk hirdetik: ALCARON HOTEL.