A fehér portásfülkében, amely úgy festett, mint egy óriás felfordított fürdőkádja, szép formájú, áttetsző robot üldögélt. Hosszú, finom karjaival szó nélkül elém rakott egy könyvet, beírtam a nevem, és az apró, háromszögletű jelvénnyel fellifteztem. Valaki — fogalmam sincs, ki — segített kinyitni az ajtót, pontosabban kinyitotta helyettem. Jégfalak, mögöttük lángocskák keringtek; az ablak előtt, mikor odamentem, a semmiből előbújt egy fotel, alám siklott, fentről sima lap érkezett, íróasztal lett belőle, de én ágyat akartam. Azt nem találtam, nem is kutattam utána. Lefeküdtem a habszőnyegre, és nyomban el is aludtam az ablaktalan szoba mesterséges világításában, mert amit én ablaknak néztem, természetesen televízió volt, így utoljára még azt láttam, hogy onnan, az üveglap mögül, egy óriási arc fintorog rám, elmélkedik rólam, kacag, fecseg, locsog. De megszabadított tőle a mélységes mély álom, amelyben még az idő is megállt.

KETTŐ

Mellemhez értem, még lehunyt szemmel, pulóver volt rajtam; ha felöltözve alszom, akkor őrségben vagyok. Olaf! — akartam kiáltani, és hirtelen felültem. Ez szálloda, nem a Prométheusz. Eszembe jutott minden: a pályaudvar labirintusa, a lány, a feltárult titkok, a rémülete, a Terminál kék sziklaorma a fekete tó fölött, az énekesnő, az oroszlánok.

Fürdőszobát keresve, véletlenül ráleltem az ágyra: gyöngyfényű, duzzadt négyszöge a falból ereszkedett le, gombnyomásra. A fürdőszobában nem volt kád, se csapok, semmi, csak csillogó lemezek a mennyezeten, a padlón pedig szivacsos műanyaggal bélelt, kis mélyedés. Biztosan oda kell beállni, de nem zuhanynak látszott. Úgy éreztem magam, akár egy neandervölgyi ősember. Gyorsan levetkőztem, ott álltam a holmimmal a kezemben, mert fogas nem volt, láttam viszont egy kis faliszekrényt, abba behajítottam a motyómat.