Oldalt három gomb: kék, piros, fehér. Megnyomtam a fehéret. Kialudt a fény. A pirosat. Felzúgott valami, de nem víz, hanem erős, ózonnal és még valamivel dúsított légáramlat; körülölelt, sűrű, csillogó cseppek telepedtek a bőrömre, pezsegtek és elpárologtak. Nedvességet nem is éreztem, csak mintha puha villanytűk tömege gyúrná az izmaimat. Kipróbáltam a kék gombot is, a légáramlat megváltozott — most valahogy teljesen átjárt, nagyon furcsa érzés volt. Rákaphat az ember, ha megszokja, gondoltam. A Lunán, az Adaptban nem volt ilyesmi, csak egyszerű fürdőszobák. Nem tudom, miért. Felpezsdült a vérem, remekül éreztem magam, csak azt nem tudtam, mivel és hogyan mossak fogat. Végül is letettem róla. A falban volt még egy ajtócska „Fürdőköpenyek” felirattal. Benéztem. Fürdőköpeny egy szál se, három fémpalack állt ott, olyan szifonféle. De úgyis teljesen száraz voltam, nem kellett törölköznöm.

Kinyitottam a szekrénykét, ahová a holmimat raktam, és döbbenten bámultam: üres. Még jó, hogy az alsónadrágot a szekrény tetejére dobtam. Abban mentem vissza a szobába telefont keresni, hogy megtudjam, mi lett a ruhámmal. Nem könnyű itt az élet. A telefonra végül is rábukkantam az ablaknál — magamban még mindig így neveztem a televízió képernyőjét —, a falból szökkent elő, amikor dühömben elkáromkodtam magam. Nyilván a hangra reagál. Hülye szokás, hogy mindent a falba rejtenek. A porta jelentkezett. Megkérdeztem, mi van a ruhámmal.

— Ön a tisztítandóba helyezte — szólt a meleg bariton. — Öt perc múlva kész.

No, akkor jó, gondoltam. Leültem az íróasztalhoz, az asztallap buzgón a könyököm alá nyomakodott, mihelyt fölé hajoltam. Hogyan csinálják ezt? Végtére is, mindegy. A legtöbb ember csak használja a civilizációja vívmányait, érteni nem érti.

Ültem az asztalnál félig pucéron, és tanakodtam, mik a lehetőségeim. Elmehetnék az Adapthoz. Ha csak annyi lenne, hogy elmagyarázzák az új technikát meg a szokásokat, nem is bánnám.