De már a Lunán észrevettem, hogy közben a megfelelő hozzáállást próbálják belénk sulykolni, kész megítéléseket, értékrendet, és ha nem fogadjuk el, azt azzal magyarázzák, mint általában mindent: maradiság, tudat alatti ellenállás, megrögzött, régi szokások, meg effélék. Márpedig én egyáltalán nem óhajtok lemondani az ellenállásról és a régi szokásaimról, míg meg nem győződöm róla, hogy ők jobbakat kínálnak, és az elmúlt éjszaka tanulságai bizonyítják, mennyire igazam van. Nem kell nekem iskola, rehabilitáció, főleg nem ilyen egy-kettőre, szép illedelmesen. Kíváncsi lennék, miért nem próbálták ki rajtam azt a betrizálást. No, majd kiderítem.

Megkereshetnék valakit a társaim közül, Olafot például. Persze, azzal már súlyosan megszegném az Adapt ajánlásait. Mert parancsolni ők nem parancsolnak semmit, folyton azt hajtogatják, hogy működésük csakis az én érdekemet szolgálja, egyébként ők azt se bánják, ha a fejem tetejére állok; akár le is ugorhatok a Holdról a Földre — élcelődött Abs doktor —, ha olyan sürgős. Az Adaptra fütyülök, de hátha Olaf nem örülne. Mindenesetre írok neki, a címe megvan.

Munka. Próbáljak munkát keresni? De milyet? Álljak be pilótának? És aztán, röpködjek a MarsFöld-Mars járaton? Ahhoz értek, de.

Hírtelen eszembe villant, hogy van ám egy kis pénzem. Illetve, nem pénz, másképp hívják, de mindegy, ha bármit megvehetek érte. Városi vonalat kértem. Távoli ének zümmögött a hallgatóban. Számbillentyűk nincsenek a telefonon, se tárcsa, talán elég lesz, ha a bank nevét bemondom? Felír tam egy cédulára, de az a zsebemben maradt. Bekukkantottam a fürdőszobába; már ott feküdt a szekrényben frissen tisztított holmim, zsebeimben megtaláltam minden kacatot, a cédulát is.

A bank nem is bank. Omniloxnak hívják. Bemondtam ezt a nevet, és azon nyomban, mintha éppen az én hívásomat várná, jelentkezett egy mély hang:

— Itt az Omnilox, tessék.

— Bregg vagyok — mondtam. — Hal Bregg. Úgy tudom, folyószámlám van önöknél. Érdeklődnék, mekkora az összeg.