— Úgy értem. meddig lehet abból megélni?

— Ameddig akarsz. Megélni semmibe se kerül. De ne beszélj másról! Hal, ha eljönnél.

— Várj egy kicsit! Te hány itet költesz el havonta?

— Az attól függ. Van, hogy húszat, máskor ötöt, vagy semennyit.

— Aha. Köszönöm.

— Hal! Figyelj már!

— Figyelek.

— Ne fejezzük így be.

— Semmit se fejezünk be — mondtam —, mert el se kezdődött semmi. Köszönök mindent, Nais.

Letettem a kagylót. Szóval, megélni semmibe se kerül? Pillanatnyilag ez érdekelt a legjobban. Akkor az áruk, szolgáltatások ingyen vannak, legalábbis részben? Újabb telefon.

— Bregg vagyok.

— Itt a porta. Bregg úr, az Omnilox megküldte a kalterét. Felküldöm.

— Köszönöm. halló!

— Tessék?

— A szobáért fizetni kell?

— Nem, uram.

— Semennyit?

— Semennyit, uram.

— És. étterem van a hotelban?

— Van, uram, négy. Felküldessem a reggelijét?

— Igen. És. az ételért kell fizetni?

— Nem, uram. A kalterét már felküldtem. A reggelije rögtön ott lesz.

A robot bontotta a vonalat, mielőtt megkérdezhettem volna, hol az a kalter. Halvány fogalmam sem volt, milyen. Felálltam, mire az íróasztal tüstént összezsugorodott, és eltűnt. Az ajtónál viszont polcocska bújt ki a falból, rajta átlátszó műanyag burkolatban lapos tárgy, olyan, mint egy kis cigarettatárca. Egyik oldalán ablakocskák, számjegyekkel: 1100 1000. Alattuk két gomb, rajtuk egyes és nulla. Meglepődve néztem, aztán hirtelen rájöttem, hogy az ötezret tüntették fel kettes számrendszerben. Megnyomtam az egyest, mire kezembe pottyant egy apró műanyag háromszög, belesajtolt egyes számmal. Tehát afféle kis pénzverdém van, az ablakocskák mutatják, mennyit nyomtathat még — a felső szám most egy egységgel csökkent.

Már felöltöztem, és indulni készültem, amikor eszembe jutott az Adapt. Felhívtam őket, és elmagyaráztam, hogy nem sikerült megtalálnom az emberüket a Terminálon.