— Már aggódtunk magáért — mondta egy női hang —, de reggel megtudtuk, hogy az Alcaronban szállt meg.

Tudják, hol vagyok. Akkor miért nem találtak meg a pályaudvaron? Nyilván szándékosan: csak bolyongjak, hadd jöjjek rá, mennyire korai volt „lázadásom” a Lunán.

— Kitűnő a hírszolgálatuk — feleltem udvariasan. — Egyelőre megnézem a várost. Később majd jelentkezem.

Kiléptem a szobámból. Az ezüstös folyosók mindenestül mozogtak, a falakkal együtt — ez újdonság volt. Lementem a mozgólépcsőn, az emeleteken bárokat láttam, az egyik zöld volt, mintha vízbe merülne. Minden szintnek megvolt az uralkodó színe, ezüst, arany, kicsit már bántotta a szememet. Egyetlen nap után! Érdekes, mennyire tetszik nekik. Fura ízlésük van. De eszembe jutott a Terminál éjszakai látványa.

Be kell egy kicsit rendezkednem, határoztam el, kilépve az utcára. Felhős volt az ég, de néha azért átsütött a nap a magas, fehér felhők között. Most láttam először a város panorámáját, innen a körútról, amelynek közepén kettős fasor vonult végig: hatalmas pálmafák rózsaszínű levelekkel, mintha a nyelvüket nyújtogatnák. Az épületek különálló szigeteket alkottak, csak itt-ott meredtek az égnek hihetetlenül magas felhőkarcolók tűi, mintha a folyékony építőanyag így dermedt volna meg. Több kilométer magasak lehettek. Tudtam — mondták nekem még a Lunán —, hogy ilyenek már nem épülnek, a felhőkarcolók divatja éppen a megépítésük után múlt ki természetes halállal. Műemlékek immár, egy építészeti korszak emlékei, amúgy nem valami szépek, csak a méretük megdöbbentő, és mivel olyan karcsúak, nem is ormótlanok. Barna-arany, fehér-fekete keresztcsíkos vagy ezüstszínű oszlopok, mintha a felhők megtámasztása vagy elfogása lenne a céljuk, oldalt kinyúló, csővázas leszállóhelyeik meg akár a könyvespolcok.

Sokkal, de sokkal szebbek az új házak. Ablaktalan falaikat véges-végig kidíszíthették.