A körúton, a húsos levelű pálmák mentén — ezeket nagyon utáltam — a fekete autók két folyama hömpölygött. Már tudtam, hogy suhanó a nevük. A házak fölött másféle gépek röpködtek, nem helikopterek, nem is repülőgépek — úgy festettek, mint két végükön kihegyezett ceruzák.
A járdákon sétált néhány járókelő, de nem annyi, mint a száz évvel ezelőtti városban. A forgalmat erősen szétterelték, főleg a gyalogosokét, talán azzal, hogy ilyen sok szintre oszlik, hiszen a szemem elé táruló város alatt további, föld alatti szintek terülnek el, utcákkal, terekkel, üzletekkel — a sarki infor éppen közölte velem, hogy vásárolni a Serean szinten lehet a legjobban. Remek infor volt, vagy talán én beszéltem már világosabban, mindenesetre a kezembe nyomott egy műanyag könyvecskét, négy kihajtható oldalán a városi közlekedés térképével. Ha el akarok jutni valahová, csak megérintem az utca, szint vagy tér ezüstbetűs nevét, és a térképen kigyullad a megfelelő útvonal, a szükséges átszállásokkal együtt. De utazhatok suhanóval is. Vagy raszttal. Vagy mehetek gyalog — ezért a négy térkép. De már rájöttem, hogy a gyaloglás — akár mozgójárdákkal és mozgólépcsőkkel együtt is — hosszú órákat vehet igénybe.
A Serean talán a harmadik szint volt. És a város látványa újból megdöbbentett: amint kiléptem az alagútból, föld alatti világ helyett a szabad ég alá, verőfényes utcára kerültem. A tér közepén olasz fenyők zöldelltek, távolabb csíkos felhőkarcolók meredtek az égnek, a tér túloldalán, a tavacska mögött, amelyben gyerekek fröcskölték egymást tarka vízi biciklikről, pálmaház sávjával átszelt, fehér toronyház állt különös formájú, csillogó üvegkupolával.