Sebaj, itt egy infor; most már semmit sem csinálok előzetes érdeklődés nélkül. Egyébként az infor suhanót is tud rendelni, de attól egyelőre óvakodtam, mert nem tudtam, hogyan kell beszállni, és mit kell azután tenni. No de ezzel még ráérek.
A vendéglőben csak rá kellett pillantanom az étlapra, hogy megállapítsam: egy kukkot sem értek belőle. Határozottan közöltem hát, hogy reggelizni kívánok. Semmi különöset, csak egy normális reggelit.
— Ozot, kresz vagy herma?
Ha a pincér ember volna, megmondanám neki, hogy azt hozza, amit ő szeret, de hát persze robot. Neki mindegy.
— Kávé nincs.? — kezdtem aggódni.
— Van. Kresz, ozot vagy herma?
— Kávé és. hát, ami a legjobban megy a kávéhoz, az izé.
— Ozot — mondta, és elment.
Sikerült.
Készen lehetett minden, mert azonnal vissza is jött, olyan dúsan megrakott tálcával, hogy már valami rossz tréfára kezdtem gyanakodni. De az étel látványától mindjárt eszembe jutott, hogy a tegnap esti bonzin meg a nevezetes beriten kívül érkezésem óta még egy falatot sem ettem.
Az egyetlen dolog, ami valamihez is hasonlít, a kávé: éppen olyan, mint a jó sűrűre főzött szurok. A tejszín apró, kék cseppekből áll, tehénhez biztosan semmi köze. Szívesen meglestem volna valakit, aki tudja, hogyan kell mindezt megenni, de a reggelizés ideje nyilván elmúlt, egymagam ültem a vendéglőben. A sarló alakú tányérkán füstölgő pépből mintha gyufafejek állnának ki, közepébe talán sült almát raktak; természetesen nem volt az se alma, se gyufa, amit meg zabpehelynek néztem, kanalam érintésére növekedni kezdett. De azért derekasan bekebeleztem mindent, nyilván farkaséhes voltam, így csak később kezdtem péksüteményről nosztalgiázni (annak semmi nyoma). Közben feltűnt a robot, és kissé távolabb várakozott.