— Mennyit fizetek? — kérdeztem.

— Köszönöm, semmit — mondta. Inkább gépezethez, mint bábuhoz hasonlított. Egyetlen kerek kristályszeme volt. Belsejében mozgott valami, de nem tudtam rászánni magam, hogy a hasába nézzek. Még borravalót sem volt kinek adnom. Nem tudtam, megérti-e, ha újságot kérek. Talán már nincs is újság. Elindultam hát bevásárolni. De elsőnek egy utazási irodára bukkantam — ez kell nekem! Rögtön bementem.

A smaragdzöld oszlopos, tágas ezüst terem (kezdtem már torkig lenni ezekkel a színekkel) majdnem üres volt. Matt üvegfalak, óriási színes fényképek: a Colorado kanyonja, az Archimedes-kráter, a Deimos szakadékai, Palm Beach, Florida — mind térhatású, még a tenger is hullámzott, mintha nem is fényképeket látnék, hanem valódi tájra nyíló ablakokat. Odamentem a FÖLD feliratú ablakhoz.

Természetesen robot ült mögötte. Ezúttal aranyszínű. Vagy aranyporral beszórt.

— Mivel szolgálhatunk? — kérdezte. Mély hangja volt. Behunyt szemmel megesküdtem volna, hogy sötét hajú, zömök férfi beszél hozzám.

— Valami primitívet szeretnék — mondtam. — Most jöttem meg egy hosszú, nagyon hosszú utazásról. Nem akarok túl nagy kényelmet. Csak nyugalom legyen, víz, fák, esetleg hegyek. Egyszerű és régimódi hely legyen. Olyan, mint száz évvel ezelőtt. Akad ilyesmi?

— Ha kívánja, egész biztosan. A Sziklás-hegység, Fort Plum. Mallorca. Az Antillák.

— Közelebb — mondtam. — Úgy. ezer kilométeren belül. Mi volna?

— Klavestra.

— Az hol van?

Rájöttem már, hogy a robotokkal remekül tudok beszélgetni, mert egyáltalán semmin sem csodálkoznak. Arra képtelenek. Nagyon okos dolog.