Utasok özönlöttek végig a peronon, elsodortak, meglöktek, mentem a tömeggel együtt. Beletelt néhány percbe, míg felmérhettem, milyen óriási ez a csarnok. Vagy nem is csarnok? Falak sehol: fent a magasban csillogva szétrobbanó, hihetetlen, fehér szárnyak, köztük az oszlopok nem anyagból vannak, hanem valami szédítő, örvénylő mozgásból. Talán víznél sűrűbb folyadék óriási szökőkútjai, belülről megvilágítva színes reflektorokkal? Nem. Akkor talán függőleges üvegalagutak, amelyekben járművek elmosódó sorai suhannak? Már semmit sem tudtam. Folyton lökdösött, taszigált a csörtető emberáradat, próbáltam kikeveredni valami néptelen helyre, de olyan itt nem volt. Fejjel magasabb lévén a többieknél, láttam, hogyan távolodik kiürült rakétánk — de nem, mi úsztunk előre, az egész peronnal együtt. Reflektorok lezúduló fényében szikrázott, villódzott a nyüzsgő tömeg. Most a sík járda, amelyen összezsúfolódtunk, emelkedni kezdett, és már messze alattunk láttam a kettős fehér sávokat, tele utasokkal, meg a feketén ásító réseket a mozdulatlan hajótestek mellett — mert tucatjával álltak ott olyan űrhajók, mint a miénk —, a mozgó peron elkanyarodott, felgyorsult, besiklott a felső szintek alá. A sebességtől remegő, tojásdad árnyak süvítettek el fölöttünk, szelük felborzolta hajunkat, jelzőfényük tűzcsóvája végigsöpört rajtunk — mintha viadukt volna az a felső szint, de mégse lehet viadukt, mert pillérje nincsen. Aztán a mi járdánk osztódni kezdett, elágazott láthatatlan varratai mentén; az én sávom termeken haladt át, amelyekben utasok álltak, üldögéltek fel-felvillanó fények gyűrűjében, mintha színes tűzijátékkal szórakoznának.

Azt se tudtam, merre nézzek. Az előttem álló férfi pelyhes bundája fémesen, opálosan csillogott a fényben. Karon fogta skarlátvörösbe öltözött hölgyét.