Tovább utaztam a fehér mozgójárdán, jó darabig tanácstalanul álldogáltam rajta, de aztán eszembe jutott, hogy hátha már elhagytuk a pályaudvart, és ez a hajlított üvegből formált, már-már felrepülő, hihetetlen táj maga a város. Az a másik, ahonnan én elindultam, már nem létezik, csak az emlékeimben.

— Bocsánat — érintettem meg a bundás férfi vállát —, hol vagyunk.?

Mind a ketten felpillantottak rám. Arcukra kiült a meghökkenés. Halványan reméltem, hogy csak a magas termetem miatt.

— A polidukton — mondta a férfi. — Mi az átja?

Nem értettem.

— Szóval. még a pályaudvaron vagyunk?

— Hát persze. — válaszolta némi szünet után.

— És. hol a Belső Kör?

— Azt már elhagyta. Dupláznia kell.

— Jobb lesz a meridi raszt — javasolta a nő. Úgy rémlett, ruhájának minden szeme gyanakodva bámul.

— Raszt.? — szajkóztam tanácstalanul.

— Ott, látja? — mutatta.

A felénk úszó zöld karikán túl fekete-ezüst csíkos dombocska látszott, mint valami furára mázolt, oldalán fekvő űrhajó. Megköszöntem, és leléptem a mozgójárdáról, nyilván rossz helyen, mert a lábam kiszaladt alólam. Sikerült talpon maradnom, de közben megpördültem, és most nem tudtam, merre menjek. Törtem a fejem, mit csináljak. Az átszállósáv már jócskán elhagyta azt a feketeezüst dombocskát, nem is tudtam megtalálni. Legtöbb útitársam átlépett egy emelkedő járdára, hát követtem őket. Óriási lángbetűk tűntek fel a levegőben: DUKT CENTR — kétoldalt a többi betűt nem tudtam kivenni, túlságosan nagyok voltak. Nesztelenül felsiklottunk egy jó kilométeres peronra, ahonnan éppen most indult egy orsóforma űrhajó, s emelkedőben megmutatta fénypettyes hasát. Vagy talán az a bálnaszerű valami a peron, és én most egy „raszton” vagyok? Megkérdezni nem volt kitől, mert senki sem maradt ott.