Eltévedtem, az egyszer már biztos. „Peronom” egy részén lapos tetejű, elöl nyitott építmények voltak. Közelebb lépve gyengén megvilágított, alacsony rekeszeket láttam, bennük fekete gépek sorai. Autóknak néztem őket. De amikor a két legközelebbi elő-siklott, és mielőtt még hátraugorhattam volna, villámgyorsan elsuhant és tovatűnt a távoli parabolaívek között, láttam, hogy nincs se kerekük, se ablakuk vagy ajtajuk — csak áramvonalas, óriási fekete cseppek. Autók, vagy sem, gondoltam, ez mindenesetre nyilván parkolóhely. Talán éppen a rasztoké? Legjobb lesz, ha megvárom, míg jön valaki, és vele tartok, vagy legalább megtudok tőle valamit. Peronom enyhén emelkedett, mint valami képtelen repülőgép szárnya, de jönni nem jött senki, csak a fekete gépek suhantak ki egyenként vagy csoportosan fémodújukból, és elszáguldottak, mindig ugyanabba az irányba. Kimentem a peron szélére, míg meg nem éreztem újból azt a láthatatlan, rugalmas biztonsági erőt. Csakugyan a levegőben lebegett a peron, semmi alá nem támasztotta. Felnézve láttam, hogy sok hasonló peron lebeg a semmiben mozdulatlanul, kikapcsolt, nagy reflektorokkal; másutt égtek a fények, hajók érkeztek. De nem űrhajók, még csak nem is olyan rakéták, mint amilyennel a Lunáról jöttem.

Sokáig álldogáltam, aztán észrevettem, hogy a következő csarnokfélék fala előtt — vagy csak az itteniek tükörképei? — izzó betűk vonulnak lassan a levegőben: SOAMO SOAMO SOAMO, szünet, kék villanás, aztán NEONAX NEONAX NEONAX, talán állomások neve, talán árureklám. Fogalmam sem volt róla.

Legfőbb ideje, hogy megtaláljam azt a pasast — gondoltam, hát sarkon fordultam, megkerestem a visszafelé ereszkedő járdát, és lementem vele. Kiderült, hogy ez nem az a szint, sőt nem is az a csarnok, ahonnan feljöttem: óriási oszlop itt egy szál se. Persze, lehet, hogy elköltöztek valahová — itt bármi lehetséges.

Szökőkútból viszont volt egész erdőre való.