A fekete hajú fiatalember megvillantotta egészséges fogsorát. Keze forró és kemény volt, akár a vas.

— … Mihail Antonovics Krutyikov — folytatta. — Navigátor. A szovjet űrhajózás büszkesége.

— Ugyan, miket mond, Nyikolaj Zaharovics! — dünnyögte a kövér férfi, s zavarba jött, akár egy kislány, miközben guggoltából barátságos pillantást vetett Bikovra. — Még tényleg elhiszi… Nagyon örülök, hogy megismerhettem, nagyon örülök, Bikov elvtárs…

— …Végül… különben, itt, úgy hiszem, nincs szükség bemutatásra.

Bikov és Dauge átölelték egymást.

— Nagyszerű, Alekszej, nagyszerű! — súgta oda neki Dauge.

— Nem hiszek a szememnek! Johanics, te vagy az?

— Úgy látszik, Alekszej!

Krajuhin megérintette Bikov könyökét.

— Az űrhajó parancsnoka és az expedíció vezetője…

Bikov megfordult. Az ajtóban alacsony termetű, szikár, és teljesen ősz férfi állt, bár finom, határozott és szabályos metszésű arcát látva senki nem gondolta volna harmincöt esztendősnél idősebbnek. Bizonyára Bikov nyomában lépett a szobába, s azután megállt, így figyelte a bemutatkozás keresetlen szertartását.

— …Anatolij Boriszovics Jermakov.

Bikov meghallván azt a nevet, mely hónapokon keresztül nem tűnt el az újságok címoldalairól, kihúzta magát, s kezét nadrágja varrásához szorította. Vannak emberek, akiknek abszolút fölénye magától értetődő. Jermakov kétségkívül ilyen volt. Bikov szinte fizikailag érezte benne az óriási akaraterőt, a hajlíthatatlan, szinte kegyetlen céltudatosságot, a sokoldalú szellemet. Jermakov kemény ajka félig barátságos mosolyra húzódott, sötét szeme azonban gyanakvóan fürkészte az expedíció új tagjának arcát.

Néhány elviselhetetlenül hosszú másodperc telt el. Végül Jermakov barátságosan megszólalt: — Nagyon örülök, Bikov elvtárs.

A mérnök óvatosan megszorította Jermakov keskeny, meleg kezét, s visszasietett Daugéhoz. Észrevette, hogy Grigorij Johanovics homlokát izzadságcseppek borítják. A dolgozószobában egyébként is meglehetősen meleg volt.