Bikov aztán még egy tar koponyát fedezett fel, amely egy figurához tartozott, aki szürke űrhajósruhában terpeszkedett el a szőnyegen, és szürke fejével esetlenül dőlt a fal és a páncélszekrény közé a sarokba. Nyakától vastag kötél kígyózott az asztal alá…

Bikov esetlenül toporgott, ismét megrángatta zekéjének cipzárát, s nyugtalanul az ajtóra pillantott. A sáfrányszínű, kopasz fej ebben a pillanatban eltűnt. Szipogás hallatszott, s rekedt, náthás hang jelentette ki elégedetten: “Nagyszerűen tart! Nagyszerűen!” S egy nylon kezeslábast viselő, testes, görnyedt férfi emelkedett fel lassan az asztal mögül.

Hatalmas termetű, hihetetlenül széles vállú férfi volt, és bizonyára igen súlyos. Barnás, ragyás arcbőre álarcnak tűnt, ajkát keskeny, egyenes vonallá szorította össze, s széles, domború homloka alól kerek, szempillátlan szemével hidegen és figyelmesen meredt Bikovra.

— Mit akar? — érdeklődött rekedten.

— Krajuhin elvtárssal kell beszélnem — jelentette ki Bikov, s zavartan a szőnyegen elterülő kopasz alakra pillantott.

— Krajuhin vagyok. — A kerek szemű férfi ugyancsak odapillantott, majd ismét Bikovra meredt.

A karosszékben ülő kopasz fej mozdulatlan maradt. Bikov egy másodpercig habozott, tett előre néhány lépést, és bemutatkozott. Krajuhin fejét oldalt hajtva hallgatta.

— Nagyon örülök — jelentette ki végül. — Már tegnap vártam, Bikov elvtárs. Kérem, üljön le. — Hatalmas lapátszerű tenyerével a karosszék felé intett. — Ide kérem.

Tegye szabaddá, és foglaljon helyet.

Bikov értetlenül az íróasztalhoz lépett, a karosszék felé fordult, s csak nehezen tudta megállni, hogy ne törjön ki belőle ideges nevetés. A karosszékben furcsa, szürke szövetből varrott s a búvárokéra emlékeztető szkafander hevert. Ezüstös, kerek fémcsatokkal rögzített sisakja emelkedett a karosszék háttámlája fölé.