— Dobja le a padlóra! — sürgette Krajulin Bikovot.

Bikov a sarokban, a páncélszekrény mellett heverő madárijesztőre sandított.

— Csak egy különleges védőöltözet — szólt rá türelmetlenül Krajuhin. — Üljön már le!

Bikov sietve tette szabaddá a karosszéket, s zavartan leült. Krajuhin rebbenéstelen tekintettel méregette.

— Hát így vagyunk… — Sápadt ujjaival dobolt az asztalon. — Nos, Bikov elvtárs, ismerkedjünk meg, szólítson Nyikoláj Zaharovicsnak, s minél előbb fogadjon jóindulatába. Az én irányításom alatt kell dolgoznia! Természetesen, ha…

Éles telefoncsöngetés szakította félbe. Felemelte a kagylót.

— Egy percre, Bikov elvtárs… Halló. Igen, én…

Egy szót sem szólt többet, de a videotelefon-ernyő kékes színű fényében Bikov jól látta, hogy az óriás arca egyszerre vörösbe váltott át, s csupasz halántékán a sötét színű erek dagadtak. Úgy látszott, nagyon is komoly dolgokról volt szó. Bikov tapintatosan lesütötte szemét, és a karosszék mellett a földön heverő különleges védőöltözetet kezdte bámulni. Az öltözék nyitott gallérján keresztül látni lehetett a sisak belső borítását. Bikovnak úgy tűnt, hogy a sisak falán keresztül a szőnyeg durva mintázatát látja, jóllehet az ezüstös színű gömb kívülről egyáltalán nem volt átlátszó.

Bikov lehajolt, hogy figyelmesebben szemügyre vegye a sisakot, Krajuhin azonban ebben a pillanatban a helyére tette a kagylót, s megnyomott egy kapcsológombot.

— Kérem Pokatyilovot! — adta ki rekedtes hangon az utasítást.

— Értettem! — felelte egy láthatatlan hang.

— Egy óra múlva.

— Értettem, egy óra múlva!..

A kapcsoló ismét kattant, s minden elcsendesedett. Bikov felemelte tekintetét, s látta, hogy Krajuhin erőteljesen dörzsöli a tenyerével az arcát.

— Úgy — szólalt meg nyugodtan, miután észrevette, hogy Bikov nézi őt. — Ez aztán a fajankó! Beszélhetsz neki, falra hányt borsó… Elnézést, Bikov elvtárs. Hol is hagytuk abba…