— Nos, kedves barátaim, ez már nem az én gondom. Ez az expedíció vezetőjére tartozik. — Krajuhin előhúzott az asztalfiókból egy szopókás cigarettát, és rágyújtott. — Mit szól hozzá, Anatolij Boriszovics?

Bikov, akár a többiek, kíváncsian fordult Jermakov felé.

Az expedíció vezetője közömbösen bólintott.

— Úgy gondolom — kezdte lassan —, hogy megbirkózunk vele. Ha nem tévedek, még legalább másfél hónap áll a rendelkezésünkre. Ez alatt az idő alatt megismerhetjük a jelzőberendezések szerkezeti sajátosságait s két-három próbaszerelést is végezhetünk. Ez nem annyira “babra munka”…

— Csak ne feledje — vágott közbe Krajuhin —, hogy erre nem adok maguknak másfél hónapot. Még egy hónapot sem.

— Nos, ha így van, elég lesz három hét is. — Jermakov lesütötte szemét, s hosszú, vékony ujjait nézegette. — Természetesen, ha biztosítja nekünk ezt a lehetőséget.

— Nem értettem — avatkozott közbe Jurkovszkij, anélkül hogy megvárta volna Krajuhin válaszát —, mit jelent az, “helyi energiaforrásból táplálkoznak”? Azt hiszem, ezt írják?

— Ez azt jelenti, Vlagyimir Szergejevics, hogy a jelzőberendezés számára ott a helyszínen kell energiaforrást keresniük — mondta Krajuhin. — Egyébként, úgy vélem, a technikusaink számára ez a kérdés világos, ugye?

Krutyikov sietve bólintott, Szpicin pedig mosolyogva hozzátette: — Ez tényleg világos… Radioaktív elemek, ha a Golkonda valóban olyan gazdag aktív anyagokban, vagy hőelemek…

De… Ugyan, mit vitatkozunk ezen! A parancs az parancs!

— Más dolog kiadni a parancsot, és megint más teljesíteni — dünnyögte komoran Jurkovszkíj. — Illett volna, legalábbis ezt a pontot, előzetesen egyeztetni velünk, s csak azután parancsba adni.

“Miért nem szakítja télbe Krajuhin ezt a magáról megfeledkezett pávát?” — gondolta haragosan Bikov.

Krajuhin ajka, mely oly egyenes volt, mintha borotvával metszették volna ki, hideg mosolyra húzódott.