— Vlagyimir Szergejevics, maga úgy véli, hogy ez meghaladja az expedíció erejét? — Nem erről van szó…

— Persze hogy nem erről! — vágott közbe hevesen Krajuhin. — Persze hogy nem erről! Csupán arról, hogy az utóbbi húsz esztendő során a Vénuszra küldött nyolc űrhajó közül hat a sziklákon zúzódott össze. Csupán arról, hogy a Hiuszt nemcsak a maga geológusi kedvteléseinek kielégítésére küldik oda, Vlagyimir Szergejevics. Csupán arról van szó, hogy nyomunkban mások is elindulnak… tucatjával, százával. A Vénuszt… a Golkondát nem hagyhatjuk többé tájékozódási pontok nélkül. Nem hagyhatjuk, az ördögbe is! Vagy lesznek ott automata jelzőállomások, vagy örökösen a biztos halálba küldjük az embereket. Ez valóban annyira érthetetlen magának. Vlagyimir Szergejevics?

Krajuhint elfogta a köhögés, félrehajította cigarettáját, s kendőjével megtörölte homlokát. Jurkovszkij, aki egy szempillantás alatt lángvörös lett, félrefordult. Mindnyájan hallgattak. Dauge könyökével oldalba bökte Eikovot.

— Nos. Így rántják le barátunkat az empíria magaslataiból a földre.

— Maradj, Johanics! — suttogta bosszúsan Bikov. — Hadd hallgatom végig.

Még mindig nem tudta maga elé képzelni az expedíció célját és eszközeit. Az eddigiekből azt fogta fel, hogy legalább egyszer mégiscsak sikerült leszállni a Vénuszra. A Tahmaszib-Jermakov-expedíciónak a leszállása még sikerült. Az Urán Golkonda tehát nem mese.

— …Úgy gondolom, nem kell megváltoztatni az indulás időpontját? — kérdezte Jermakov.

— Nem, a dátum nem változik. Mihail Antonovics augusztus tizenöt és tizennyolcadika között számítson a startra.

A navigátor Krutyikov elmosolyodott és bólintott.

— Van még egy kérdésem — szólalt meg váratlanul Jurkovszkij.

— Tessék, Vlagyimir Szergejevics.

— Számomra nem teljesen világos az expedícióban… hogy is hívják… Bikov barátunk szerepe. Egy cseppet sem kételkedem az ő… hm… rendkívüli fizikai és szellemi tulajdonságaiban, de szeretném megismerni szakképzettségét és feladatát.