Bikov visszafojtotta a lélegzetét.

— Önök előtt ismeretes — kezdte lassan Krajuhin —, hogy az expedíciónak sivatagi körülmények között kell dolgoznia.

Bikov elvtárs pedig ragyogóan ismeri a sivatagot.

— Hm… Én pedig azt hittem, hogy a leszállóhelyek szakembere. Hiszen úgy gondolom, Dauge legalább ilyen jól ismeri a sivatagot.

— Dauge rosszabbul ismeri a sivatagot! — avatkozott bele dühösen Grigorij Johanovics. — Sokkal rosszabbul. Az említett Dauge kátyúba jutott a Góbi legközönségesebb homokbuckái között, és ha nincs Bikov…

Vologya, te még nem ismered se Bikovot, se a sivatagot. Nem mindegyik olyan, mint a Nagy Vízválasztó.

Krajuhin nyugodtan megvárta, amíg Dauge elhallgat, majd befejezte mondandóját.

— Azonkívül Alekszej Petrovics remek mérnök, vegyész-radiológus és terepjáró-vezető.

Jurkovszkij vállat vont.

— Ne értsenek félre. Semmi kifogásom nincs Bikov mérnök ellen. Csak éppen ismernem kell expedícióbeli társam kötelezettségéit. Most már tudom: sivatagi szakértő.

Bikov összeszorította a fogát, de hallgatott. Krajuhin viszont kerekre nyílt szemét Jurkovszkijra függesztette, s haragosan így dörmögött: — Javítsanak ki, ha tévedek, Vlagyimir Szergejevics, ha jól emlékszem, öt évvel ezelőtt, amikor a Marson szolgált, terepjárójának lánctalpa szétesett, ugye? S Hlebnyikovval ötven kilométert vánszorogtak, mert képtelenek voltak megjavítani…

Jurkovszkij felpattant, tiltakozni akart. Krajuhin azonban folytatta: — Végül is nem erről van szó. Bikov mérnököt mindemellett még azokért az úgymond rendkívüli tulajdonságaiért vettük fel az expedíció tagjai közé, melyekben, ugyebár maga sem kételkedett. Olyan ember ő, Vlagyimir Szergejevics, akire támaszkodhat a kritikus pillanatokban. Ilyen pillanatokban pedig, ígérem magának, bőven lesz része!