— Annak lehetett ezer más oka is — mondta Dauge.

— Nincs kizárva. De az sincs kizárva, hogy mégis az a fene tudja micsoda “vörös kör” okozta a halálát.

— Ez most nem parancs, hanem kérés — zárta le Krajuhin —, bár félek, hogy a Tahmaszib-rejtély anélkül is jelentkezik, hogy hisznek-e benne vagy sem… Nos, ez minden, amit közölni akartam önökkel. Most pedig térjünk át a napi ügyekre. Tudják, hogy holnap repülünk. Itt találkozunk tizenkettőkor. A vnukovói repülőtérre megyünk… Alekszej Petrovics!

— Jelen!.. — pattant fel Bikov.

— Üljön, üljön csak. Hol tölti az éjszakát? A Prágában?

— Nálam — felelte gyorsan Dauge.

— Nos, ez remek! Akkor hát barátaim, ha nincs több kérdés, mehetnek, csomagolhatnak. Anatolij Boriszovics, kérem, hogy maradjon még öt percre.

Mindnyájan felálltak és elbúcsúztak egymástól. Az előszobába érve Dauge belekarolt Bikovba.

— Alekszej, várj meg az előcsarnokban, elmegyek a kocsiért. Még előttünk az egész este. Elüldögélünk, elbeszélgetünk. Úgy gondolom, töméntelen kérdésed van, ugye?

— Grigorij Johanics, ez nem lehet igaz! Te a vesémbe látsz! — dohogott Bikov.

A küszöbön

Bikov nagyot sóhajtott, félrelökte a takarót, s felült.

Képtelen volt alvást erőszakolni magára. Dauge dolgozószobájában sötét volt, csupán a padlóra csúszott lepedők derengtek fehéren. A széles ablakon haloványan szűrődtek be a főváros éjszakai fényei.

Bikov az asztalon heverő órája után nyúlt. Karórája kicsúszott a kezéből, s a szőnyegre hullott. Lemászott a heverőről, s keresni kezdte, kezével végigtapogatta a szőnyeget és a sima padlót. Nem találta az órát. Ekkor szitkozódva kiegyenesedett s nekilátott, hogy megigazítsa a lepedőt. Immár harmadszor tette ezt azután, hogy Dauge jó éjszakát kívánva távozott a hálószobába, hogy még megírjon néhány levelet. Bikov lefeküdt, de nem sikerült elaludnia.