Forgolódott, szuszogott, igyekezett kényelmesebben elhelyezkedni, százig számolt. De nem jött álom a szemére.

Túl sok volt ez a nap — gondolta, miközben ismét felült. — Túl sok élményben volt részem, túl sokat töprengtem rajtuk. Túl sokat magyarázott Dauge is, de még több dolog maradt megmagyarázatlan. Jó lenne most elszívni egy cigarettát, de az már tilos! Le kell sürgősen szokni róla. Dohányzásról, ivásról, mindenről. Johanics, miután különösebb lelkesedés nélkül végighallgatta Bikov bejelentését arról, hogy”…

barátocskám, itt, ebben a bőröndben vár sorsára egy üveg nagyszerű örmény konyak”, feltette a szakértő kérdést: “Hány éves?” “Ez kérdés? Húsz!” — méltatlankodott ünnepélyesen Bikov. “Hát, akkor inkább hajítsd csak ki — ajánlotta neki gyöngéden Dauge. — Bedobhatod ugyan nyomban a szemétleöntőbe, de inkább add oda holnap valakinek. És ne feledd, hogy az űrhajóban a dohányzás is tilos. Ez nálunk a rend. A Földön legfeljebb bor, persze minimális mennyiségben, az úton azonban egy csöpp sem!

Ilyen az élet, űrrepülőbarátom.

— Igazi kolostor — jegyezte meg leverten Bikov, s igyekezett kényelmesebben elhelyezkedni a takaró alatt. — Aludni kell. Megpróbálom még egyszer.

Lehunyta szemét, s tüstént maga előtt látta a hatalmas, üres előteret, ahol a tanácskozás után Daugéra várt.

Bogdan Szpicin és Krutyikov lépdelt el mellette, s megálltak a könyveskioszknál. Amennyire érteni lehetett, egy új könyvről beszélgettek. Pontosabban Szpicin csak hallgatott, teli szájjal mosolygott, Krutyikov pedig magas tenor hangján locsogott. s folyvást szívélyes és jószándékú pillantásokat vetett az újonc felé. Bikov érezte, hogy őt is szeretnék bevonni a társalgásba, de ekkor azonban megjelent Dauge és Jurkovszkij. Dauge beharapott ajkakkal, határozottan lépdelt, Jurkovszkij arca görcsösen eltorzult.

Kezében összegyűrt újságot tartott.