S milyen képet vágott Jurkovszkij, amikor Paul Dangée-ről beszélt. Igen, az ilyent nem kínozza álmatlanság indulás előtt — “Nem félünk a haláltól, csupán nem kívánjuk…” Így lenne, mérnök barátom? S félév múlva egyszer csak valaki itt, az előtérben közli az újságot: “Hallották, elvtársak? A Hiusz elpusztult. Jermakov meghalt, Jurkovszkij meg ez a… hogy is hivják… ez a sivatagi szakértő…” Ostobaságot beszélsz, Alekszej! Az álmatlanságtól és a semmittevéstől van. Csak jönne el minél előbb a reggel, fel a repülőre s ki a hetes számú űrrepülőtérre, s a sarkvidéki rakétareptérre, ahol az expedíció a startra fog készülni, s várják a Hiuszt, mely most próbaúton van. Ma nyolckor kell kelni, én pedig, hogy az ördög vinné, képtelen vagyok elaludni… Dauge persze már alszik…

Bikov ekkor észrevette, hogy a hálószoba ajtaja kis résre nyitva van, s gyönge fénysugár vetődik ki rajta a falra.

Felállt, lábujjhegyen az ajtóhoz lépett, s belesett a résen.

A megvetett ágy mellett, az íróasztalnál fejét kezébe fogva ült Dauge.

Az asztal majdnem üres volt, a padlón óriási hátizsák terpeszkedett. A hátizsákon egy kopott nyelű geológuskalapács hevert. Bikov köhintett.

— Gyere be — invitálta Dauge, de nem fordult meg.

— E-e… — nyögte elnyújtottan, alapos zavarban Bikov. — Tudod, elfelejtettem tőled megkérdezni…

Dauge megfordult.

— Gyere, gyere be… Ülj le. No, mit felejtettél el megkérdezni?

— E-e… Hát tudod… Minek telepítsünk a Vénuszon rádió-jelzőállomásokat, ha a légköre úgysem engedi át a rádiósugarakat?

Dauge arcára a lámpaernyő mély árnyékot vetett. Bikov leült az egyik könnyű karosszékbe, s diadalittasan keresztbe rakta lábát. Óriási megkönnyebbülést érzett attól, hogy megvilágított szobába került, hűséges barátja, Johanics társaságában.

— Igen — jelentette ki töprengve Dauge —, ez valóban rendkívül fontos kérdés. Most már értem, miért nem aludtál el eddig.