Már éppen gondoltam rá, mi a fenét mászkál ez a szobában? Tán fáj a foga? Tehát a rádió-jelzőállomásokról van szó…

— Igen-n-n — jelentette ki bizonytalanul Bikov, s leengedte a lábát. A megkönnyebbülés érzése nyomban elhagyta.

— Bizonyára van valami elképzelésed erről? — folytatta Dauge egészen komoly hangon. — Persze kigondoltál valamit, ha már ennyit ébren voltál? Valamit, ami hasznos mindenkinek…

— Nézd csak, Johanics… — kezdte meggyőződéssel Bikov, és sokatmondó képet vágott, de közben halvány fogalma sem volt róla, hogyan fejezi be a megkezdett mondatot.

— Igen-igen, megértettelek — szakította félbe őt bólogatva Dauge. — Neked teljesen, érted, abszolút igazad van!

Pontosan ez a helyzet. A Vénusz légköre valóban nem engedi át a rádiósugarakat, azonban egy bizonyos, szigorúan meghatározott hullámhosszon feltételezzük a rádióblokád áttörését. Ezt a hullámhosszat a helyi ionizáló mezők adatai és tisztán elméleti számítások alapján határozták meg… mi az, mérnök úr?…

— Ilyen a Vénusz — jegyezte meg komoran Bikov.

— Éppen hogy a Vénusz! A bolygó légköre néha más hosszúságú hullámokat is átenged, ez azonban véletlen jelenség, s nem érdemes számítani rá. Ezért most az a feladat, hogy meghatározzuk az áthatolás sávját, s miután meghatároztuk, jelzőállomásokat dobunk le a bolygó…, hogy is mondta, mérnök úr, melyik bolygó felszínére?

— A Vénuszéra! — ismételte meg gyűlölettel Bikov.

— Nagyszerű! — lelkesedett Dauge. — Nem töltötted haszontalanul az álmatlan éjszakát. Mindennemű próbálkozás azonban, hogy rádióállomásokat dobjanak a bolygó felszínére… mivel végződött, mérnök úr?

— Elég — vágott vissza Bikov, s fészkelődni kezdett a fotelban.

— Hm… Különös. Barátom, ezek mind kudarccal végződtek.

Legvalószínűbb, hogy a lánctalpas, önjáró állomások összetörtek a sziklákon. Vagy legalábbis használhatatlanná váltak leereszkedés közben. De ha nem is törtek volna össze, mi hasznunk lett volna belőlük? Most viszont már van nekünk… na, mink van nekünk?