— Nem tudom. Türelmünk már nincsen — felelte komoran Bikov.

Dauge ünnepélyesen jelentette be: — Van egy Hiuszunk, vannak jelzőállomások, s megleltük azt a sávot, melyen keresztül a jelzőállomások jelei áttörik a légkört. Tehát a türelmet kivéve mindenünk van, ezt azonban meg lehet szerezni. Ennek érdekében jó lenne, ha aludnál.

Alekszej Petrovics bánatosan sóhajtott, s kikászálódott a fotelból.

— Álmatlanság — magyarázta.

Dauge biccentett.

— Előfordul…

Bikov végigsétált a szobán, s megállt a falon függő három térhatású fénykép előtt. A bal oldali egy baltikumi város ősi, keskeny utcáját ábrázolta, a jobb oldali csillagűrhajót, mely a Nagy Honvédő Háború idejéből származó óriási puskatöltényre emlékeztetett, s hegyes orrát a fekete égbe döfte. A középső fényképen Bikov nyakig zárt kék ruhát viselő, szomorú fiatalasszonyt pillantott meg.

— Ki ez, Johanics? A feleséged?

— Ige-e-en… Vagyishogy nem — magyarázta kelletlenül Dauge. — Masa Jurkovszkaja. Vologya húga. Elváltunk…

— Bocsáss meg…

A mérnök ajkát beharapva visszatért a karosszékhez, s helyet foglalt benne.

Dauge céltalanul lapozgatta az asztalon előtte heverő könyvet.

— Vagyis otthagyott… Ez a pontos kifejezés…

Bikov hallgatott, barátja sovány, lebarnult arcát fürkészte. A kék lámpa tényében Dauge arca egészen feketének tűnt.

— Látod, én sem tudok aludni, Alekszej — szólalt meg Dauge bánatosan.

— Sajnálom Pault. S ezútttal nincs túl nagy kedvem útnak indulni. Nagyon szeretem a Földet! Nagyon! Bizonyára azt gondolod, hogy minden bolygóközi űrhajós az Olümposz megrögzött lakója.

De nem így van. Mindnyájan nagyon szeretjük a Földet, s vágyódunk kék ege után. Ez a mi betegségünk — a vágy a kék égbolt után. Ülsz valahol a Phoboszon. Feletted a végtelen és fekete ég. A csillagok akár gyémánttűk, a szemed szúrják. A csillagképek vadak, ismeretlenek. S körötted minden olyan mesterséges: a levegő, a meleg, sőt még a súlyod, még az is mesterséges…