Bikov mozdulatlanul hallgatta.

— Te ezt nem ismered. Te azért nem alszol, mert úgy érzed, a küszöb előtt állsz, az egyik lábad itt, a másik ott. Jurkovszkij most üldögél, és verset ír. A kék égboltról, a ködről a tó tükrén, fehér felhőkről az erdő széle felett. Rossz verseket ír, bármely szerkesztőségben kilószámra akad belőlük, ő is pontosan tudja ezt. Mégse hagyná abba.

Dauge becsapta a könyvet, a karosszékbe dőlt, s hátrahajtotta fejét, — A köpcös Krutyikov, a navigátorunk, persze most gépkocsiján száguldozik Moszkvában. A feleségével. Az asszony a kormánynál ül, ő pedig le nem venné róla a szemét. S sajnálja, hogy a gyerekei nincsenek a közelben. A gyerekeik Novoszibirszkben vannak a nagymamánál. Egy fiú meg egy kislány, remek gyerekek. — Dauge hirtelen elnevette magát.

— Hanem aki most biztosan alszik, az Bogdan Szpicin, a másodpilótánk. Neki a rakéta a háza. “Én a Földön úgy érzem magam — mondja —, mintha vonaton utaznék: a legszívesebben lefeküdnék és elaludnék, hogy mielőbb megérkezzem.” Bogdan az ég lakója. Vannak nálunk ilyenek, akiket a világűr egész életükre megfertőzött.

Bogdan a Marson született, a Nagy Vízválasztón, egy kis tudományos településen. Ötéves koráig ott élt, ekkor azonban az édesanyja megbetegedett, s a Földre küldték őket. Mesélik, hogy itt elengedték az apró Bogdant, hogy sétáljon egyet a fűben. Járt-kelt egy darabig, majd belemászott egy pocsolyába, s teli torokból bömbölni kezdett: “Haza akarok menni! A Marsra!”

Bikov vidáman felnevetett. Érezte, hogyan porlik szét benne, szabadul lelkéről az érthetetlen érzések nehéz köve.

Minden roppant egyszerű, valóban, ott áll a küszöbnél — egyik lába még itt van, a másik azonban már “ott”…