— No, és vajon mit csinál most a parancsnokunk? — kérdezte.

Dauge elgondolkozott.

— Nem tudom. Egyszerűen képtelen vagyok elképzelni.

Nem tudom.

— Nyilván ő is alszik, mint Bogdan, az egek vándora…

Dauge megrázta a fejét.

— Nem hiszem… Az égbolt most tiszta?

— Nem, felhők vonták be…

— Ilyenkor aztán végképp nem tudom. — Dauge megcsóválta a fejét. — El tudom képzelni, hogy Anatolij Jermakov most áll, és nézi a látóhatár fölött ragyogó fényes csillagot. A Vénuszt. S a keze… — Dauge elhallgatott. — Kezét ökölbe szorítja, ujjai fehérek…

— Nézd csak, micsoda gazdag a fantáziád, Johanics!..

— Nem. Alekszej, ez nem a képzelet játéka. Számunkra a Vénusz végső soron csupán epizód. Jártunk a Holdon, jártunk a Marson, most pedig repülünk, hogy meghódítsunk egy új bolygót.

Mindnyájan végezzük a dolgunkat. Jermakov viszont… Jermakovnak számlája van, régi, kegyetlen számlája. Elmondom neked, miért repül oda: repül, hogy bosszút álljon és hódítson. Kíméletlenül és mindörökké, így képzelem el… Egész életét és halálát a Vénusznak szentelte.

— Jól Ismered? Dauge vállat vont.

— Nem erről van szó. Érzem. Azután pedig — sorba lehajtotta az ujjait —, Niszidzima, a japán a barátja, Szokolovszkij legközelebbi jó barátja, Krüger a tanára volt, Jekatyerina Romanova a felesége. Krajuhin pedig a második apja. Krajuhin utolsó útja a Vénuszra vezetett. Ezután az orvosok megtiltották, hogy repüljön…

Dauge felpattant, s végiglépdelt a szobán.

— Megszelídíteni és meghódítani — ismételte —, kíméletlenül és mindörökké! Jermakov számára a Vénusz az embernek ellenszegülő természeti erők makacs és gonosz megtestesülése. Nem vagyok benne biztos, hogy alkalmunk nyílik-e valaha is megérteni ezt az érzést. S lehet, hogy így a jó. Hogy ezt megérthessük, harcolnunk kell, ahogy Jermakov harcolt, és szenvedni, ahogy ő szenvedett…