Örökre meghódítani… — Ismételte Dauge töprengve.

Alekszej Petrovics megrántotta a vállát, mint aki fázik.

— Nos, ezért mondtam, hogy összeszorítja az öklét — fejezte be Dauge, s figyelmesen társára meredt. — Mivel most felhős az ég, egyszerűen képtelen vagyok elképzelni, mi mást tehetne. A legvalószínűbb, hogy egyszerűen alszik.

Elhallgattak. Bikov arra gondolt, hogy bizony ilyen főnök mellett még nem szolgált.

— Hogy áll a te ügyed? — kérdezte meg tőle váratlanul Dauge.

— Milyen ügyem?

— Az ashabadi tanárnővel.

Bikov egyszerre elkomorult.

— Hogyan is mondjam — kezdte szomorúan. — Még találkozunk…

— Vagy úgy, találkoztok. Más?…

— Semmi.

— Megkérted a kezét?

— Megkértem.

— Kikosarazott?

— Nem. Azt mondta, hogy még gondolkodik.

— Régen volt?

— Fél éve.

— Na és?

— Hogyhogy “és”? Semmi más nem volt.

— Vagyis te tökkelütött, ostoba mamlasz vagy, Alekszej, már megbocsáss nekem.

Bikov sóhajtott. Dauge leplezetlen gúnnyal szemlélgette.

— Hihetetlen! — kiáltott fel. — Egy férfi, aki harminc elmúlt. Szerelmes egy szépasszonyba, s immár hét éve találkoznak…

— Öt éve.

— Jó, legyen öt. Az ötödik év után szerelmet vall neki. Ne feledjék, a nő türelmesen várt öt évig, ez a szerencsétlen asszony…

— Grigorij, nem kell — mondta homlokát ráncolva Bikov.

— Egy pillanat! S amikor a nő szeméremből vagy mert egy icipici kis bosszút akart állni, azt mondta, hogy még meggondolja…

— Elég!

Dauge sóhajtott, és széttárta karját.

— Te magad vagy a bűnös, Alekszej! Az, hogy te udvarolsz, kész gúnyolódás. Mire gondolhat a nő? Tutyi-mutyi alak vagy!

Bikov csüggedten hallgatott. Majd reménykedve megjegyezte: — Majd ha visszatérünk…