S mindent megteszek annak érdekében, barátocskám. hogy még a legtrehányabb állatorvos se mondhassa el ugyanezt magáról.

— Vologya! — kiáltott Dauge. — Ez hiba lenne. Nem én voltam.

— Hát akkor ki?

— Ö volt! — Dauge megveregette Bikov szőrös mellét.

— Ő a tréfamester!..

Jurkovszkij futó pillantást vetett Alekszejre, és elfordult.

Bikov már nyitotta volna a száját, hogy részt vegyen a játékban, így csupán köhintett egyet, és hallgatott.

Jurkovszkij nem veszi be őt a játékba, ez világos volt.

Dauge is így értette, s ő is kényelmetlenül érezte magát.

Ebben a pillanatban kinyílt az ajtó, s kiszólt Jermakov.

— Barátaim, ti következtek.

Bikov, akinek ez kapóra jött, sietve belépett az orvosi szobába.

Az orvos hollófekete férfi, fantasztikus orral, először megvizsgálta őket. Daugét szó nélkül elengedte, Bikovot vizsgálva azonban ujjával a mérnök mellén éktelenkedő, hosszú sebhelyre bökött, s megkérdezte: — Mi ez?

— Baleset.

— Régen volt? — érdeklődött ugyanilyen lakonikusan az orvos, és felhúzta az orrát.

— Hat éve.

— Következmények?

— Nem voltak — mondta a mérnök, s tüntetően nézegetni kezdte az orvos orrnyergét.

Dauge halkan elvihogta magát.

Az orvos valamit jegyzett vaskos noteszébe, amelyen az állt: “4024-es számú orvosi napló. Bikov Alekszej Petrovics” s a barátokat a szomszéd szobába kísérte.

Nagy, tompafehér színű szekrényt pillantottak meg.

Az orvos az orrát Dauge felé fordította, s megkérte, hogy lépjen be a szekrénybe. A szekrény ajtaja zajtalanul becsukódott, az orvos megnyomott néhány billentyűt a szekrény jobb oldalán lévő pulton, s nyomban halk zúgás hallatszott. A pulton színes lámpák gyúltak ki, megmozdultak a mérőműszerek mutatói.