— Egyelőre nőtlen vagyok — ismételte meg.

— Következésképp — jegyezte meg Krajuhin —, nincsenek közeli hozzátartozói.

— Következésképp nincsenek.

— Tehát, hogy úgy mondjam, maga teljesen egyedülálló és független…

— Igen, egyedülálló. Egyelőre az.

— Mit mondott, hol szolgált az utóbbi időben?

— A Góbiban…

— Régóta?

— Három éve…

— Három éve! S folyton a sivatagban?

— Igen. Persze voltak kisebb szünetek. Kiküldetések, továbbképzések…

De többségében a sivatagban töltöttem.

— Nem unta meg?

Bikov töprengett egy kicsit.

— Először nehéz volt — kezdte óvatosan. — Később megszoktam. Persze nem könnyű ott a szolgálat. — Maga előtt látta a lángoló égboltot és a fekete köveket… — De hiszen a sivatagot is meg lehet szeretni…

— Vagy úgy! — csodálkozott Krajuhin. — Megszeretni a sivatagot? És maga szereti?

— Természetesen megszoktam.

— Mi volt az utolsó beosztása?

— A Góbi sivatagi expedíciós tábor atomterepjáró osztagának vezetője voltam.

— Tehát jól ismeri a gépeket?

— Attól függ, milyeneket…

— Legalábbis ezeket az atomterepjárókat.

Bikov a kérdést teljesen értelmetlennek találta, és azért nem is válaszolt rá.

— Mondja, maga volt az, aki tavaly a Dauge-expedíció megmentését irányította?

— Én.

— Derék dolog, remekül megoldotta! Ha maga nincsen, bizonyára ott pusztulnak. — Bikov vállat vont.

— Feszített tempójú menet volt. Semmi több.

Krajuhin összehúzta szemét.

— Hiszen a maga emberei is megsérültek, ha az emlékezetem nem csal.

Bikov elvörösödött, az ő arcszíne mellett ez ijesztőnek tűnt, s dühösen kifakadt: — Tombolt a fekete szélvész! Ezt nem dicsekvésből mondom, Krajuhin elvtárs. Diadalmenet zeneszóval csak a díszszemléken létezik. A homoksivatagban ez azért egy kissé bonyolultabb.