Kényelmetlenül érezte magát, és bosszankodott. Krajuhin gyengéd mosollyal méregette Bikovot.

— Úgy-úgy… Bonyolultabb… három év a homoksivatagban. Ez nem kevés. Ez derék. Mondja, Bikov elvtárs, van magának valamilyen szenvedélye? Úgy értem, a munkán kívül.

Bikov gondterhelten meredt a férfira.

— Hogyan érti?

— Mivel foglalkozik a szabadidejében?

— Hm… Természetesen sokat olvasok. Sakkozok is.

— Ha jól tudom, van néhány tudományos munkája?

— Igen, van.

— Sok?

— Nem, nem sok. Két cikk a Lánctalpas közlekedés című szaklapban.

— Miről szólnak?

— A reaktormotorok javítása tábori viszonyok között. Személyes tapasztalataim.

— A reaktormotorok javítása… Nagyon érdekes. Mellesleg még milyen sportot űz a jéghokin kívül?

— Szambót. Dzsudóoktató is vagyok.

— Ez jó. Úgy. Az asztronómia iránt sohasem érdeklődött?

Bikov úgy érezte, hogy Krajuhin gúnyolódik rajta, így válaszolt: — Nem, az asztronómia sohasem érdekelt.

— Kár!

— Lehetséges…

— Arról van ugyanis szó, Alekszej Petrovics, hogy a munkája nálunk, egy bizonyos értelemben, hogy is mondjam, összefüggésben van ezzel a tudománnyal.

A mérnök összeráncolta a homlokát.

— Megbocsásson, de nem teljesen értem…

— Mit mondtak magának, amikor hozzánk irányították?

— Azt mondták, tárgyalni fognak velem arról, hogy vegyek részt egy tudományos expedícióban. Egy időre…

— Azt, hogy milyen expedícióban, nem mondták?

— Valahová a sivatagba indul, ritka ércek felkutatására.

Krajuhin megropogtatta sápadt ujjait, s tenyerét az asztal lapjára fektette.