— Igen, magától értetődik — dünnyögte. — Nagyon is természetes. Erről nincs tudomásuk. Tehát, Alekszej Petrovics — kezdte mély sóhajjal —, magától értetődik, hogy az asztronómiához a dolognak semmi köze. Nem fontos, hogy korábban nem érdekelte az asztronómia. Aligha lesz rá szüksége.

A legrosszabb esetben egyet s mást elolvas, néhány dolgot pedig elmondanak magának. Arról van azonban szó, hogy nem itt kell dolgoznia.

Hogy úgy mondjam, nem a Földön.

Bikov nyugtalanul pislogott. Ismét rosszul érezte magát, mint félórával ezelőtt, amikor átlépte ennek a szobának a küszöbét.

— Félek, hogy… nem értem, mit mond — szólalt meg rövid habozás után.

— Nem a Földön? Talán a Holdon?

— Nem, nem a Holdon. Jóval távolabb.

Furcsa álomnak tűnt az egész. Krajuhin állát összefont ujjaira helyezve folytatta: — Miért csodálkozik így, Alekszej Petrovics? Az emberiség immár harminc esztendeje repül más bolygókra. Talán azt hiszi, hogy ezek valamiféle más, különleges emberek? Szó sincs róla. Ugyanolyan közönséges emberek, mint maga. A legkülönbözőbb foglalkozásúak. Én például meg vagyok róla győződve, hogy magából elsőrendű űrhajós válna. Mellesleg, jó néhány űrhajós, hogy úgy mondjam, más cégtől jött hozzánk, például a repüléstől. Megértem, hogy magában, egy olyan mérnökben, akinek a szakmája kizárólagosan “földi”, a lehetősége sem merült fel annak, hogy részt vehet egy ilyen dologban. A körülmények azonban úgy alakultak, hogy expedíciót küldünk a Vénuszra, s szükségünk van egy olyan emberre, aki remekül ismeri a sivatagi feltételeket. Az ottani homoksivatagok aligha különböznek lényegesen a maga kedves Góbijától. Csak egy kissé nehezebb dolog lesz…

Bikov hirtelen észbe kapott.

— Az Urán Golkonda!

Krajuhin gyors, figyelmes pillantást vetett rá.

— Igen, az Urán Golkonda. Lám, már szinte mindent tud.

— A Vénusz… — jegyezte meg lassan Bikov. — Az Urán Golkonda… — Megcsóválta a fejét, s elnevette magát. — Élek, s egyszer csak mennybe repülök! Hihetetlen!