Az a mérnök találta őket, akit az imént üdvözöltem, ő maga sem tudja, miféle drágakövek ezek, és ideadta nekem, hogy vizsgáljam meg. Még az ásványtan sem ismeri őket!

A herceg lehajolt és sokáig vizsgálgatta a platina függőt, végül kiegyenesítette fáradt hátát és végigsimította festett bajuszát.

A művész mohón fürkészte a herceg arcát, szerette volna kilesni, mennyire keltették fel érdeklődését a kövek, aztán csak úgy mellékesen megjegyezte:

— Tegnap itt járt Nyikolaj Nyikolajevics Letunovszkij, tudja, az a milliomos, akinek a Pokrovszkaján van a villája. Ma el akarta hozni a feleségét, hogy megmutassa neki.

— Adnék értük… — kezdte Wittgenstein herceg, és rövid tétovázás után megnevezte az összeget.

A művész elképedt arca elárulta neki, hogy sokkal nagyobb összegre számított. Ez baklövés volt. A kövek megtetszettek a hercegnek. Ha a reális értéket megközelítő árat mond, a művész természetesen meghátrál, de ezek után neki kell kapitulálni, és a kapitulálás, mint mindig, sokba kerül majd a legyőzöttnek.

A herceg — hogy időt nyerjen — hirtelen közelebbről szerette volna látni a köveket. Gyenyiszov-Uralszkij elküldött a kulcsért, kinyitotta a vitrint, és a kövek az ablakból rájuk eső fénytől még élénkebben, furcsán-fémesen csillogtak.

A művész ravaszul mosolygott a bajusza alatt. A herceg összehúzta szemöldökét, az ablakra nézett és így szólt:

— Rendben van, máris magammal viszem a köveket. Hozasson egy tokot.

1. FEJEZET

Anna

Girin lába csúszkált a latyakos hóban. Egész talpával a földre nehezedve, katonásan lépkedett, sárgás lét fröccsentett szét.