Két hónap telt el azóta, hogy Moszkvába érkezett, de csak most tudja teljesíteni barátjának kérését. A két hónap zsúfolva volt félreértésekkel, vég nélküli kérdezősködésekkel és instanciázásokkal. “Ki rendelte fel? Miért rendelték fel?” — ezzel fogadták mindenütt. Gyanakvóan méregették, mint valami ügyeskedő törtetőt, aki “vidékről” mindenáron fel akar jutni a fővárosba. Girin nem jött rá rögtön, hogy leszerelése és felrendelése ügyes húzás volt egy játszmában, amelynek lényegét nem értette. Csak annyit tudott meg, hogy jelölésével, mint egy gyaloggal a sakktáblán, lezárták egy olyan valakinek a lépését, akinek az előbbrejutása a tudományos ranglétrán kellemetlenné vált egy ismeretlen személy számára, aki viszont elég hatalommal rendelkezett ahhoz, hogy elintézze Girin moszkvai meghívását.

Girin biztosra vette, hogy majd mindenre rájön, de egyelőre az a rossz érzés, hogy csaló és bitorló, megakadályozta abban, hogy istenigazában kiálljon a jogai mellett. “Hagyjuk ezt egyelőre…” Girin elővett zsebéből egy gyűrött levelet, amely — tizenhat évvel ezelőtt a fronton elesett — szobrász barátjának utolsó kívánságát tartalmazta. A kérés teljesítése sokáig váratott magára, de magának Girinnek is sokáig kellett várnia erre, hiszen ő, katonai sebész és egy hadikórház parancsnoka lévén, nem tudott időt szakítani rá.

No de itt is van ez a Dinamó stadionja mögötti utca! Girin még egyszer megnézte a művész által gondosan megrajzolt vázlatot.

A Művészek Házának Maszlovka utcai nagy szürke épülete komornak tűnt. A földszinti műtermekben emberek mozogtak a nagy poros ablakok mögött. Girin belépett a széles kapun, és befordult a lépcsőnél jobbra nyíló folyosóra, amely tele volt zsúfolva szobrok, mellszobrok, fejszobrok gipszöntéseivel, és teljesen formátlan gipszdarabokkal, amelyekből rozsdás vázhuzalok meredeztek ki. Kellemetlen emlékeket idéztek fel Girinben, mert a gipszkötések törmelékeire emlékeztették, amelyekből nagy rakás halmozódott fel hadikórházának udvarán egy sarokban. Girin a sötét folyosón tapogatózva haladt előre, olykor elővette zsebéből az elemlámpáját. Első, második, harmadik ajtó… ez az! Ám az ajtón karikára fűzött lakat függött. A szemközti ajtón kell bekopognia, amelyen beszélgetés hangjai szűrődtek ki.