Egy apró emberke, aki gipsszel teljesen összemaszatolt köpenyt viselt, kérdőn rámosolygott.

— Megmondaná, hol találom Pronyin műtermét? — kérdezte Girin.

A mosoly eltűnt az apró emberke arcáról, beszélgető társa pedig — egy borostás arcú, szemüveges férfi, aki elnyűtt fekete kabátban volt — elkomorodott.

— Pronyin, tudja… — dörmögte mogorván.

— Tudok mindent — szakította félbe Girin. — Meg kell találnom a műtermét.

— Műtermét elfoglalta egy másik szobrász… én — felelte a kabátos férfi.

— Régen?

– Ötvenben. Már tizenegy esztendeje!

— De mi lett Pronyin szobraival?

— Mit tehettünk, kiraktuk őket a folyosóra. Azt gondoltuk, hogy majd elviszi valamelyik rokona, de vagy nincsenek hozzátartozói, vagy ha vannak is, nem érdekli őket.

— Maga is szobrász, és ilyen nyugalommal beszél erről? Hiszen ez barbárság!

— Ugyan, hagyja már, ilyesmi sokszor előfordul az életben. Hová jutnánk, ha mindennel törődnénk? Jómagam, amikor hazatértem, a saját szobraimat ott találtam! — mutatott a szobrász az udvar sarkába, ahol szintén nagy halom szobortörmelék tornyosodott, mint az alkotói küzdelem és a beteljesületlen remények emlékműve.

— Különben — folytatta — Pronyinnak jóformán semmije sem volt, csak egy tucatnyi kisebb vázlata. A háború kitörése előtt egyetlenegy szobron dolgozott…

— Igen, igen, de hol az a szobor? — élénkült fel Girin.

— Itt van.

— Hogyhogy itt?

— Hát hol lenne? Amott a folyosó végében. Épségben megúszta, mert nem adtuk oda tüzelőnek a háború alatt.

— Tüzelőnek? — Még a mindig tartózkodó Girin sem tudta leplezni felháborodását.