— Kinek kell az?! Közülünk egyedül csak Pronyin erőltette az aktot. A háború előtt nagyon rosszul ment neki. No de ma sem… hm, nem dívik a művészetben a meztelenség. Naturalizmus, polgári csökevény…

— Köszönöm, mindent értek. Engedelmükkel megnézem azt a szobrot. Minden jót!

Girin elindult a folyosón s nem törődött a csodálkozó tekintettel, amelyet a két szobrász váltott egymással. Magasba emelte az elemlámpát és nyomban megpillantotta az utolsó ajtón túli válaszfalnál a másfél méter magasságú nagy faszobrot. Ott állt a megcsonkított szobrok jellegtelen limlomjai között fesztelen, leplezetlen pózban, és élő faanyaga élénken kiválta fehéren vakító gipszhalmaz közül. Fája megrepedezett: mély fekete repedések szántották végig a szobor kezét és jobb arcát, végighasították teljes hosszában a bal oldalát és a bal csípőjét, az egész alakot apró hosszanti vonalak borították. Girin a szobor arcára irányította lámpáját. Ez ő, Anna! A távoli múltból, a halottat az élettől elválasztó feneketlen mélységet áthidalva előlépett és újraéledt benne a veszteség emléke. Sűrű sötét por borította a szobor fejét és vállát, mint a bánat ősi jele, és leplezetlen meztelensége oly védtelenné tette itt, ennek a piszkos folyosónak hűvös sarkában, hogy Girin szíve összeszorult, mint azokban a régi tovaszállt években, amikor megesett a szíve az élő és fiatal Anna védtelenségén.

A lámpa eleme hamar kimerült, a fény kialudt, de Girin már megszokta a folyosó sötétségét, és zsebre dugta a lámpát. A penészszagú félhomály elrejtette a környezet szánalmas látványát, a szobor repedéseit és porrétegét, a szobor pedig határozatlan és titokzatos körvonalai révén feléledt. Arca az árnyékok vibráló játékában annak az Annának az arca volt, akit sok évvel ezelőtt pillantott meg először… A következő pillanatban a magas, árkádos ablakú, boltíves szobában állt: tanítómestere, Mednyikov professzor dolgozószobájában, a leningrádi katonaorvosi akadémia egyik épületében…