Csupán két szekeret vitt, így hát nagy volt a szabad hely rajta. Girin a komp tatján maradt a kompos mellett, aki olykor halk parancsokat osztogatott tapasztalt segédjeinek. Három menyecske elgondolkodva köpködte a szotyola héját a Volga sárgás vizébe, a lányok meg a komp orrában csoportosultak és élénken tereferéltek valamiféle bogorodszki fiúkról, akik nyilván sokkal csinosabbak, mint a falubeli legények. Csak egy lány állt külön egymagában és a vizet bámulta. Pózában volt valami feszült elkülönültség, és annak ellenére, hogy alig két-három méternyire állt a barátnőitől, Girin érezte, hogy egy egész szakadék választja el egymástól őket.

A langyos szellő összébb tömörítette a felhőket, a folyó felszíne ónszínű lett, apró, ködszitáláshoz hasonló eső kezdett permetezni. A jobb part összeolvadt az esőfüggönnyel és távolinak látszott. A lányok elhallgattak, és még az erős, komoly menyecskék is abbahagyták a szotyolahéj köpködését.

— Hé, nótát! — kiáltott az öreg kompos.

Az evezősök rázendítettek rekedtes hangon valami nótára, de aztán köhögés fogta el őket, és a második kísérlet után végleg elhallgattak.

— Tegnapelőtt dáridóztunk — kacsintott Girinre egy kék szemű, oldalgombos inget viselő legény — és, tudod, megerőltettük a torkunkat. Nem tudunk most énekelni. Mihail bácsi — fordult az öreghez —, itt utazik a kompon Nyuska Sztoljarova. Hadd énekeljen ő, ingyen átvisszük!

– Én amúgy is mindig ingyen szállítom — felelte a szakállasaz apja miatt. Nyusa!

A főnök hívására megfordult a külön álló lány. Girin megpillantotta sötét szemének simogató tekintetét, szempillájának rebbenését és arányló hajának a kendő alól kibuggyanó néhány göndör fürtjét. A lány kissé széles arcán magasan domborodtak a járomcsontok; nem lehetett szépnek nevezni, de volt benne valami, ami kiemelte a kompon tartózkodó nők közül. A riadt, szinte már zavart figyelem, a pajkosság, a jóság és a keserűség valahogy furcsa módon keveredett a lány arcán, pillanatonként váltogatta egymást. Vonzó, de nyugtalan arc.