– Énekeljek valamit neked, Mihail bácsi? — kérdezte a lány.

A szakállas ember kedvesen bólintott.

Abból, ahogy egyszerre fülelni kezdtek a lányok és felkapták fejüket a macskajajos evezősök, Girin megsejtette, hogy amolyan dalos kedvű lány lehet. Nem tévedett. A lány most a folyó alsó folyása felé fordult, belekapaszkodott a komp korlátjába és mezítelen, nedves lábát a peremgerendára tette. Talán egy percnyi némaság következett, aztán mély és erőteljes hangja — igazi mezzoszoprán hang — végigszállt a folyó szürke, ködös víztükre fölött.

De sötét az éjszaka, csend honol a házban…

Tragikus erővel, csupa érzéssel telítve zengtek az ősi dal gyermekkorból ismert szavai a nő nehéz sorsáról. Girin, aki maga is szerette a zenét és egyetemi mércével mérve elég jól énekelt, megdermedt. Alighanem most hallotta először ilyen ragyogó előadásban a Kis szilácsot. Szomorú melódiája nagyon illett ehhez a széles folyóra leereszkedő, napfény nélküli, esős estéhez, a szénatörmelékes, ócska kompon ácsorgó, elcsendesült emberek hangulatához, a nyikorgó evezők ütemes csobbanásaihoz.

Nyusa hangja pedig szállt, zengett a Volga fölött:

A faluban én példás feleségnek számítok, Ragaszkodom uramhoz, mint hű kutya gazdájához!

A dal szomorúsága olyan felháborító volt, hogy Girinnek akaratlanul is ökölbe szorult a keze. A lány elhallgatott, mélyen lehajtotta fejét, a komposok meg egyszerre fújták ki magukból: “Uff!”

— Hát ez tud… — somolygott tétován a kék szemű evezős. — No, Nyusa, énekelj még!

— Hagyd, hadd fújja ki magát, hogy lehetsz ilyen?! — szólt rá a fiúra az öreg kompos. — Danoljanak most mások. — Szeme huncutul villant Girinre. — Itt van például ez a diák, aki orvosnak készül… (Girin észrevette, hogy Nyusa összerezzent és felkapta fejét.) Bizonyára bemutatja nektek, hogy nótáznak a fővárosban.