— Nem vagyok fővárosi, csak leningrádi — javította ki az öreget Girin —, és orvos is csak nagyon soká lesz belőlem.
— Mindegy, annál jobb: az első városba való vagy. — A kompos egyáltalán nem jött zavarba. — Halljuk hát a nótádat, diák!
Girin néhány másodpercig töprengett, mit is énekeljen alkalmi útitársainak. Aztán hirtelen kedve támadt egy komoly dalra, amely jól illene ehhez az esti hangulathoz, de nem tombolna benne oly keserű bánat, mint Nyusa Kis szilácsában. És Girin rázendített Schubert szerenádjára:
Énekelt, de közben a lányt nézte, és észrevette, hogy arca szigorúbbá vált, hajlékony, formás alakja pedig egyre jobban kiegyenesedett, mintha egésztestével inná magába a dal melódiáját.
Soha még nem énekelt ilyen lelkesülten, tiltakozva a sötét, falusi sors ellen, amely csak nemrégiben kezdett az igazi fény felé fordulni.
Egyszerre olyan erő támadt benne, amely diadalittas, parancsoló hívással töltötte meg a szerenád utolsó sorait.
— Hé, szájtátók, mozogjatok, mert még vontatókötélre kell fogni a kompot! — szakította félbe a hallgatást az öreg bosszús, mély hangja. Az evezősök nekibuzdultak az evezésnek, és a komp kievickélt a sodrásból a meredek, vörös part alatti csendes kis öbölbe. Még néhány perc és a háncsköteleket ráakasztották a mederbe vert cölöpökre. Az evezősök lefektették a pallókat, hogy a szekerek le tudjanak jönni a kompról.
— Szépen énekelsz, diák! — kiáltott oda a kék szemű legény Girinnek, mint egy régi ismerősnek. — Párba kéne állítani téged Nyuskával! Gyere el máskor is, ingyen átviszünk, csak énekelj!
Girin rámosolygott a komposra, aztán belecsúsztatott egy tízkopejkást Mihail bácsi kérges markába, aki épp akkor fejezte be a pénz beszedését.