Fáj!

Minden megszűnt a világban, csak az a kínban égő kéz létezett, és a közvetlen közelről reá meredő, vénséges vén arc.

Az ajka úgy kiszáradt, hogy alig tudta szétválasztani.

Jaj, jaj, jaj!

Szinte mintha érezte volna, hogy azon az elgyötört kézen összepöndörödik a bőr, összesül, lefoszlik a hús, amíg csak az elszenesedett csontok maradnak…

Elmúlt!

Mintha csak kikapcsolták volna, a fájdalom hirtelen megszűnt.

Paul érezte, hogy remeg a jobb karja, érezte, hogy verítékben úszik a teste.

— Elég — mormolta az öregasszony. — Kull wahad! Egyetlen leánygyermek sem bírt ki ennyit soha! Alighanem szerettem volna, hogy elbukj! — Hátradőlt. elvette a gom-dzsabbart a fiú nyakától. — Vedd ki a kezed a dobozból, ifjú emberi lény, és nézd meg!

Paul megfékezte a kínzó reszketést, rámeredt a fénytelen ürességre, ahol a keze mintha saját akaratából maradt volna. A fájdalom emléke megbénította. A józan ész azt súgta, hogy megfeketedett csonkot fog kihúzni abból a dobozból.

— Rajta! — csattant fel az öregasszony.

Paul kikapta a kezét, és döbbenten bámult rá. Semmi nyom! Semmi jele a gyötrelemnek! Fölemelte a kezét, megforgatta, behajlította az ujjait.

— Fájdalom idegi gerjesztéssel — mondta a Tisztelendő Anya. — Szép is volna, megcsonkítani a potenciális emberi lényeket! Nem mondom, vannak, akik sokat adnának ennek a kis doboznak a titkáért. — Elrejtette a köntöse redői között.

— De hát a fájdalom…

— Fájdalom! — mondta fitymálóan az öregasszony. — Az igazi ember minden ideget megfegyelmezhet a testében.

Paul most vette észre, hogy sajog a bal keze. Kinyitotta összeszorított öklét, megnézte a négy véres nyomot, ahol a körmei belemélyedtek a tenyerébe. Leengedte a karját, ránézett az öregasszonyra.