Érezte, hogy visszatér a nyugalma.

— Tessék, asszonyság, csináld csak!

— Asszonyság! — csattant fel a Tisztelendő Anya. — Mi tagadás, van benned bátorság! Hát majd meglátjuk, kis uraság! — Közel hajolt, szinte suttogássá halkult a hangja. — Fájdalmat fogsz érezni a kezedben. Fájdalmat! De ha kihúzod a dobozból, megérintem a nyakad a gom-dzsabbarommal, és olyan gyorsan jön a halál, mintha a bakó bárdja csapna le! Ha kihúzod a kezed, a gom-dzsabbar végez veled. Érted?

— Mi van a dobozban?

— Fájdalom.

A fiú érezte, hogy a kezében erősödik a bizsergés. Összeszorította a száját. Miféle próba lehet ez? tűnődött. A bizsergésből viszketés lett.

Az öregasszony megszólalt:

— Hallottál már róla, hogy az állat leharapja a lábát, hogy kiszabaduljon a csapdából? Az az állati megoldás. Az ember inkább benne marad a csapdában, eltűri a fájdalmat, halottnak tetteti magát, hogy aztán megölhesse a csapdavetőt és ezzel elháríthassa a veszélyt a hozzá hasonlók feje felől.

A viszketésből enyhe égető érzés lett.

— Miért csinálod ezt? — förmedt rá Paul.

— Hogy megtudjam, ember vagy-e. Hallgass!

Paul ökölbe szorította a bal kezét, ahogy a másikban erősödött az égető érzés. Lassan fokozódott: szinte rétegenként rakódott a forróságra, a forróságra, a forróságra… a forróság! A fiú érezte, hogy a szabad kezén a körmök belevájódnak a tenyerébe. Be akarta hajlítani az égő keze ujjait, de nem tudta megmozdítani őket.

— Éget — suttogta.

— Csend!

A karján végiglüktetett a fájdalom. Izzadság verte ki a homlokát. Minden idegszála őrjöngve követelte, hogy húzza ki a kezét abból a tüzes katlanból… de… a gom-dzsabbar! Nem mozdította meg a fejét, csak a szemét próbálta elfordítani annyira, hogy meglássa a nyakának meredő iszonyatos tűt. Észrevette, hogy zihálva szedi a levegőt, uralkodni akart a lélegzésén, de nem tudott.