— Ezt csináltad egyszer az anyámmal?

— Láttad már, hogy rostálják a homokot?!

Suhogva csapott le a kérdés, mintha egyenesen az agyát súrolta volna, Paul gondolatai megkavarodtak, hirtelen magasabb szinten tudatosította: Rostálják a homokot. Bólintott.

— Mi, a Bene Gesserit az embereket rostáljuk, hogy megtaláljuk az igaziakat.

Paul fölemelte a jobb kezét, tudatosan igyekezett fölidézni a fájdalom emlékét.

— És ebből áll az egész? A fájdalomból?

— Megfigyeltelek a fájdalmadban, fiam. A fájdalom csak a próba tengelye. Az anyádtól tudhatod, milyenek a megfigyelési módszereink. Látom benned a tanítása nyomait. A mi próbánk a válság és a megfigyelés.

Paul hallotta a hangjában a megerősítést.

— Ez igazság! — nyugtázta.

Az öregasszony rámeredt. A fiú érzékeli, mi az igazság! Lehetséges volna, hogy csakugyan ő az? Elfojtotta a lelkesedést, figyelmeztette magát: A remény elködösíti a megfigyelést.

— Tehát tudod, mikor hisznek az emberek abban, amit mondanak — jegyezte meg.

— Tudom.

A válaszban benne rezegtek az ismételt próbákkal ellenőrzött képesség felhangjai. Az öregasszony hallotta őket.

— Talán te vagy a Kwisatz Haderach — mondta. — Ülj le, testvérkém, ide, a lábamhoz!

— Inkább állok.

— Az anyád a lábamnál ült annak idején.

— Én nem vagyok az anyám.

— Egy kicsit gyűlölsz bennünket, mi? — Az ajtó felé tekintett, kikiáltott: — Jessica!

Az ajtó kivágódott, Jessica mozdulatlanul, merev tekintettel nézett be a szobába. Aztán mintha az egész lénye ellágyult volna, ahogy meglátta Pault. Látható erőfeszítéssel egy kis mosolyra húzta a száját.

— Jessica, elmúlt-e valaha az irántam érzett gyűlöleted? — kérdezte az öregasszony.