— Egyszerre szeretlek és gyűlöllek, Tisztelendő Anyám — mondta Jessica. — A gyűlölet… az a fájdalmakból fakad, amelyeket sohasem szabad elfelejtenem. A szeretet, az…

— Csak a puszta tényt — szakította félbe az öregasszony, de szelíd volt a hangja. — Most már bejöhetsz, de maradj csendben. Csukd be azt az ajtót, és ügyelj, hogy senki se zavarjon bennünket!

Jessica belépett a szobába, becsukta az ajtót, és háttal nekitámaszkodott. A fiam él, gondolta. A fiam él, és… igazi ember. Tudtam, hogy az… de… de él! Most már én is élhetek tovább. A hátának nyomódó ajtó keménynek, valóságosnak érzett. A szobában minden szinte nekifeszült az érzékeinek.

A fiam él!

Paul ránézett az anyjára. Jessica igazat mondott. A fiú szeretett volna egyedül elvonulni, átgondolni ezt az élményt, de tudta, hogy nem mehet el, amíg el nem bocsátják. Az öregasszony hatalomra tett szert fölötte. Igazságot beszéltek. Az anyja átesett ezen a próbán. Félelmetes célja lehet a próbának… mert a fájdalom és a rettegés félelmetes volt. Paul tudta, milyenek szoktak lenni a félelmetes célok. Minden esély ellenében indultak harcba. Öntörvényűek voltak, önmagukat tették szükségessé. Paul úgy érezte, megfertőződött valami félelmetes céllal, de még nem tudta, mi az.

— Egy napon, fiam — mondta az öregasszony —, talán neked is meg kell állnod odakint egy ilyen ajtó előtt. Nem akármilyen feladat!

Paul lenézett a kézre, mely megismerte a fájdalmat, aztán föltekintett a Tisztelendő Anyára. Az öregasszony hangja most különbözött minden más hangtól, amellyel valaha is találkozott. Fényes kontúr vette körül a szavait. Élük volt. Paul úgy érezte, kérdezzen bármit, olyan választ kap, ami ki tudja emelni ebből a hús-vér világból, valami magasabb rendűbe.

— Miért keresik az igazi embereket? — kérdezte.

— Hogy felszabadítsunk benneteket.