— De az anyám azt mondta, hogy az iskolákban sok Bene Gesserit nem tudja, honnan származik.

— A leszármazás mindig benne van a feljegyzéseinkben — mondta az öregasszony. — Az anyád tudja, hogy vagy Bene Gesserit-ivadék, vagy a genetikai anyaga önmagában is elfogadható volt.

— Akkor miért nem tudhatta meg, kik voltak a szülei?

— Sokan tudják… sokan nem tudják. Előfordulhatott volna például, hogy keresztezni akarjuk egy közeli rokonával, hogy dominánssá tegyünk valamilyen öröklődő jegyet. Sokféle indíték vezérel bennünket.

Pault megint elfogta a helytelenség érzete. Azt mondta:

— Sokat vállaltok magatokra!

A Tisztelendő Anya fürkészően ránézett. Jól hallottam, bírálat volt a hangjában?

— Súlyos teher nehezedik ránk — válaszolta.

Paul érezte, hogy egyre jobban magához tér a próba okozta megrázkódtatásból. Átható tekintettel végigmérte az öregasszonyt.

— Azt mondod, lehet, hogy én vagyok a… Kwisatz Haderach. És az micsoda? Valami eleven gom-dzsabbar?

— Paul! — szólt rá az anyja. — Nem szabad ilyen hangon beszélni a…

— Ezt bízd rám, Jessica — szólt közbe az öregasszony. — Mondd csak, fiatalember, mit tudsz az igazmondató szerről?

— Az a célja, hogy fokozza az igazság és a hamisság megkülönböztetésének képességét. Anyám elmondta.

— Láttál már igazságrévületet?

A fiú megrázta a fejét.

— Nem.

— A szer veszélyes — mondta a Tisztelendő Anya —, de felnyitja az ember lelki szemét. Amikor az Igazmondó a szer hatása alatt áll, sok helyet szemügyre vehet az emlékezetében — a teste emlékezetében. Végigtekintünk a múlt rengeteg ösvényén… de csak a női ösvényeken.

Szomorúság csendült a hangjában. — Van azonban egy hely, ahová egyetlen Igazmondó sem tud betekinteni. Taszít bennünket, rettegéssel tölt el. Úgy tartják, hogy egy napon eljön majd egy férfi, ki a szer hatására megtalálja belső látását. Ő majd betekint oda, ahová mi nem tudunk — a női és férfi múltakba is.