— Bácsikám — szólt közbe megint Feyd-Rautha —, azt mondtad, én itt valami fontosat fogok…

— No lám, az unokaöcsém! — mondta a báró. — Arra feni a fogát, hogy uralkodjon majd minden birtokomon, de egyelőre saját magán sem tud uralkodni! — A báró megint megmozdult a glóbusz mellett, árnyék az árnyak között. — Nos hát, Feyd-Rautha Harkonnen, abban a reményben hívattalak ide, hogy némi bölcsességre taníthatlak. Jól megfigyelted kitűnő Mentátunkat? Tanulnod kellett volna valamit ebből az eszmecseréből!

— De bácsikám…

— Rendkívül jól működő Mentát, nem gondolod, Feyd?

— Igen, de…

— Ahá! Úgy bizony, de! De túl sok fűszert fogyaszt, úgy eszi, mint a cukorkát! Nézd meg a szemét! Akár egyenesen az arrakisi munkások közül jöhetett volna! Jól működik ez a Piter, de közben szenvedélyes, hajlamos az érzelmi kitörésekre. Jól működik ez a Piter, de közben olykor téved.

Piter halk, mogorva hangon szólalt meg:

— Azért hívtál ide, báró, hogy bírálattal rontsál a működésemen?

— Rontani a működéseden? Jobban ismersz te annál, Piter! Csak szeretném, ha az unokaöcsém tisztába jönne vele, milyen korlátai vannak egy Mentát képességeinek.

— Máris kiképzés alatt van az utódom? — csattant föl Piter.

— Utódod, neked? Ugyan, Piter, hol találhatnék én még egy ilyen agyafúrt, ilyen elvetemült Mentátot?

— Ugyanott, ahol engem találtál, báró.

— Csakugyan, esetleg ott — mondta tűnődve a báró. — Az utóbbi időben valóban labilisabbnak látszol. És amennyi fűszert megeszel…!

— Túl költségesek a kedvteléseim, báró? Kifogásod van ellenük?

— Drága Piter, éppen a kedvteléseid kötnek énhozzám! Hogyan lehetne kifogásom ellenük? Csak azt akarom, hogy az unokaöcsém tisztába jöjjön mindezzel.