Stormgren éppen csak elbiggyesztette a száját. Az volt az érzése, hogy Karellen időnként túl könnyen veszi a kötelességeit.

— Ez komoly dolog — mondta rosszallóan.

— Kedves Rikkim — vágott vissza Karellen —, én csak akkor őrizhetem meg az egykori mentális hatalmamból mára megmaradt töredékeket, ha nem veszem komolyan az emberi fajt!

Stormgren önkéntelenül is elmosolyodott.

— Ez; ugyebár, rajtam nem sokat segít? Nekem újra le kell mennem oda, hogy meggyőzzem embertársaimat: bár nem mutatkozol előttük, nincs a világon semmi rejtegetnivalód. Nem lesz könnyű dolgom. Az egyik legjellemzőbb emberi vonás a kíváncsiság. A végtelenségig nem dacolhatsz vele.

— Mindazon problémák közül, amelyekkel a Földre érkezésünkkor szembe kellett néznünk, ez volt a legnehezebb — ismerte el Karellen. — Minden más téren megbíztok a bölcsességünkben, akkor hát e vonatkozásban is legyetek bizalommal irántunk.

— Én bízom bennetek — jegyezte meg Stormgren —, de Wainwright és a hívei nem. Szabad-e hibáztatnod őket, amiért helytelen következtetéseket vonnak le abból, hogy te nem vagy hajlandó megmutatkozni előttünk?

Egy percnyi csend támadt, melyben Stormgren meghallotta azt a kis neszt — reccsenést? — , amely származhatott abból is, hogy a felügyelő kissé megmoccant.

— Ugye tudod, miért fél tőlem Wainwright és a hozzá hasonlók? — kérdezte Karellen, s most komoly volt a hangja, mintha orgonabúgás töltené be a katedrális főhajóját. — A világ minden vallási felekezetében találhatók hozzá hasonló emberek. Ők tudják, hogy mi az értelmet és a tudást képviseljük, és lehetnek bármilyen erősek is a maguk hitében, félnek, hogy mi felülkerekedünk az isteneiken. Nem szükségszerűen előre megfontolt szándékkal, hanem annál bonyolultabb módon.