
— Ez az ördög! Ördögök! Meneküljetek!
És hanyatt-homlok, négykézláb, bukfencezve, csúszva, hatalmas porfelhőt kavarva, rongy-
és papírfoszlányokat magukkal sodorva már zúdultak is le az emberek, a szemükben téboly, szájuk tátva, kezük járt, mint a cséphadaró. Egyikük vállai közé húzott fejét karjával is eltakarva, pánikba esve üvöltött, ahogy elrohant Andrej mellett, megcsúszott, és elesett a keréknyomban, felpattant, majd száguldott tovább, vissza, a Város felé. Egy másik beszorult két kocsi közé, egy pillanatra megmerevedett, aztán kitépte magát, és eszét vesztve tovább üvöltött. Hirtelen elhalkult a lárma, csak a motorok dübörögtek, és ekkor, mint valami korbácsütés, lövések dördültek. Andrej a halom tetején, a fényszórók kékes fényében megpillantott egy magas, sovány embert, aki a kocsiknak háttal állva, mindkét kezében egy-egy pisztollyal egymás után tüzelt valahová a halom felső peremén túli sötétségbe.
Ötször vagy hatszor lőtt teljes csendben, majd a sötétben ezerhangú, nem emberi vonyítás hangzott fel, dühödt, nyávogó és fájdalmas, mintha húszezer kandúr tavaszi üvöltése harsant volna fel egyszerre hangszórókon fölerősítve. A sovány ember visszahőkölt, megbotlott, és ostobán hadonászva a hátán csúszott le a szeméthalomról. Andrej hátrálni kezdett, és valami elviselhetetlen szörnyűség előérzetével eltelve észrevette, hogy a halom teteje hirtelen megmozdul.
