Elképesztő, riasztóan torz, ezüstszürke szörnyetegek gomolyogtak egymás hegyén-hátán, ezernyi vérben forgó szem villogott, milliónyi dühödten vicsorgó, nedves agyar fénylett, elképesztően hosszú, szőrös mancsok erdeje hadonászott. A fénykévében vaskos falként magasba emelkedő porfelhő kavargott a látvány felett, és törmelék, kő, üvegek, mindenféle mocsok zúdult hatalmas tömegben a kocsioszlopra.

Andrej nem bírta tovább. Beugrott a vezetőfülkébe, behúzódott a legvédettebb sarokba, maga mellé tette a szerelővasat, és szinte eszméletét vesztette ettől a lidércnyomástól.

Semmit nem érzékelt, és amikor valami sötét tömeg tűnt fel a kocsi ajtajában, felüvöltött, de nem hallotta a saját hangját, és beledöfte a vasat abba a fenyegető, puha, ellenálló valamibe, amely rá akart mászni, és egészen addig döfködte, amíg végre magához nem tért Izja panaszos hangjától: — Te hülye, én vagyok az! — Izja bemászott a fülkébe, becsapta maga mögött az ajtót, és váratlanul nyugodt hangon kijelentette:

— Tudod, mik ezek? Majmok. A dögök!

Andrej először nem értette, azután felfogta, de nem hitte el.

— Mit beszélsz? — kérdezte. Kibújt, kinézett a vezetőfülke mögül.

Valóban majmok voltak. Hatalmasak, szőrösek, nagyon vad külsejűek, de nem ördögök, nem szörnyetegek, hanem közönséges majmok. Andrejt elöntötte a forróság a szégyentől és a megkönnyebbüléstől, de ebben a pillanatban valami súlyos, kemény dolog úgy fülön találta, hogy nekiesett a fülke tetejének.

— Mindenki a kocsikra! — harsant fel elöl egy parancsoló hang. — Elég a pánikból. Ezek páviánok. Nem kell tőlük félni. Mindenki a kocsikra, hátramenetben indulás!

Pokoli zűrzavar tört ki a kocsisorban. Durrogtak a kipufogók, fényszórók villantak fel és aludtak ki, motorok bömböltek százféle hangon, kékes füstfelhők emelkedtek a csillagtalan ég felé.